Ördögfiak kergetőztek,
zabos, szilaj szélboszorkák,
hulladékát nyárnak, ősznek
felseperték, szétkotorták.
Régen nem volt ennyi szemét,
megteltek a komposztvermek,
csípős hideg oltja hevét
mindent rágó Lucifernek.
Felöltöm én smaragd ruhám,
ledől a lány e fűsubán.
De bézsre vált a zöld özön,
ha szalma-fénybe költözöm.
Kaszát suhint a szőke nyár,
a fák aranygyümölcse vár.
Palettafolt a sok levél,
a gyom között tücsök zenél.
Zsong, zsibong a zsolozsma,
a csizma sem poros ma.
Az istálló halk bazár.
Gáspár, Menyhért, Baltazár
fáradságtól tántorog.
Kis csapat jön, pásztorok.
Egyiküknél bárány bég,
s egyre jönnek, jönnek még…
József, az ács kikacsint,
hideg lehet odakint!
Elhúzza a reteszfát:
- Kerüljetek beljebb hát!
2014. dec. 23.
Megunt, ócska ripacs már az Óesztendő,
lámpalázban izzik az ifjú Jövendő.
Mint a kezdő színész, egy kicsit még kivár
mielőtt színre lép, mert a díszlet sivár.
Változik pár kellék, új kosztüm kell, ékes;
mit hoz a premier, csöppet sem mellékes!
Nincsen súgópéldány, oly mord a kulissza,
Hamis csodák - a fű valódi,
egy új világ: hardrock a módi.
Buzogjon Ádám, Éva vére,
e gépi vad metálzenére.
Szegény csibészek éjszakája,
halálba ráz a mágiája.
E nagy zsivajra már az Éden
az alvilág szobája régen.
Gyalog futott, de gyászbatáron
jutott tovább a láthatáron
a nóta, népdal ismerőse.
Ma punk a kurta kocsma hőse.
2014. dec. 26.
Gerlicének Galamb bával
volt jó néhány kalandja,
pironkodhat, hogyha rávall
a mezőn a kalangya.
Kibeszélni tán nem fogja,
bár naponta sokat lát,
és mindent hall, míg a boglya
elnyafogja panaszát:
Tanúja az egész környék,
Kőfaragók hada jár vezekelni a távoli hegyre,
Földanya nyög bele, roppan a szikla a nagykalapácstól.
Sóhaja szállna az ég fele, vágyik az isteni kegyre,
könnyeket ont a fa, dönti a pór keze, templomot ácsol.
Kell az imának a szent hely, a nép biza vétkezik egyre.
Bánva a bűneit, ott könyörögne, hol épül a jászol.
Úgy figyelek sejtelmes szavára!
Titkokat súg, csakis énnekem,
de illékony, mint a könnyű pára,
Ihlet-asszony, az én végzetem.
Lángvirág ő, hajnalomba oltva,
ébredéstől szítja tüzemet,
perceinket Isten rakja sorba,
rózsafüzér ez az üzenet.
Boldog ember, aki benne bízik,
igaz hittel ha tollat fogok,
versem sora ettől majd felizzik,
lángra gyúl, és szent fénnyel lobog.
Érzem, lassan közeleg az este
a nagy, sötét bársonytakaró;
rája arany csillagokat fest-e
e Szellem, a mindent akaró?
Pirkadatba hív a lepke szárnya,
bár csapongna még a képzelet,
rivaldafényre vált az éjek árnya,
ám, ne nyisd ki még reá szemed!
Hadd pihenjen itt e tünde béke,
higgyük azt, örökre így marad,
ha hártyajég is álmainknak éke,
Mint kit sorsa büntet, okít,
immáron több évszázada,
befalazva úgy állok itt,
de elfogyott váram hada,
s ki-be jár a környék vada.
Valamikor a nyolcvanas évek elején bűvkörébe kerített a korondi népi kerámia. Egy erdélyi művészeti folyóiratban folytatásos vitarovat jelent meg a messze földön híres korongos falu hagyományáról, és annak vadhajtásairól. A vitában érveket és ellenérveket ütköztettek néprajzosok és a szépért rajongó, de laikus hozzászólók. A cikksorozat olyannyira érdekelt, hogy kiollóztam minden egyes részét, és egy nagyméretű füzetbe be is ragasztottam egyenként, úgy, ahogy következtek.
Szó szó hátán – szénaboglya –,
villa nyelét költő fogja;
tótágasba hány, mit fellel,
spórolva az írásjellel.
Titokhomály – rágódj rajta,
új performansz, olyan fajta,
hogy nem is kell megérteni,
az alkotó attól zseni!
Egy kis poézisre vágyakoztam este,
szemem több portálon a lírát kereste.
Talán nem is magyar, aki dalt nem ír ma!
Egyik nyájasan szól, bár a lelke sírna,
más meg zsörtölődik, ízetlen az élet,
rászolgált e világ, jöjjön az ítélet!
Árnyas őszi este lett,
engem várt a toll, papír,
mert az ember mit tehet,
hogyha nincs már dolga, ír.
Langyos volt a kinti lég,
lámpa sárga fénye gyúlt,
nem restelltem várni még,
míg az utcazaj csitult.
Sárba hullt szikra az ifjúság,
hová tűnt, ki voltam egykoron?
Remények, kalandok, víg tusák
emléke ásít a foncsoron.
Omlatag hamvába holt a múlt,
ködfüst az ábeli áldozat.
Szép holdam, csillagom megfakult,
zord idő vitte el álmomat.
Kibuggyan a bogyók vére,
varjú vág eret,
domboldali öreg fákról
hull a bronzveret.
Szél zilálja szét a kedvem,
száll az éteren,
úszik, akár az ökörnyál
kilométeren.
Az idő háborgó dagály,
kis szobánk süllyedő hajó.
Zugait betöltő homály
menedékébe bújt a jó.
Remeterák az életünk,
csiga házába rejtezett.
Hínár kötötte két kezünk,
szívünk rozsdamart szerkezet.
Iszapba ágyazta a tél,
közöny sós vize rágja szét,
rég eloltotta már a szél
távoli fároszok tüzét.
Bizony, úgy hatvan év felett
az ember mérleget készít.
A sors nem öncéllal veret,
szétfoszlik lassan a tévhit.
Tudom, hogy akadnak hibák,
de jön tán öröm a gondra;
tenyérre emel a világ,
hogyha majd szakad a condra?
Fejre állt a világ, változnak a trendek,
kik eddig hátráltak, széllel szembe mennek.
Még a nap is másképp jár a magas égen;
mindegy, hogy mit teszel, csak ne úgy, mint régen!
Akár a nagy ősök, felülünk a lóra,
ki-ki a sárgára, deresre, fakóra.
Ám új lett a módi, és sok ember bedől