Lovas nemzet a magyar,
megüli a nyerget,
és úgy nyargal, ha akar,
mint kit tatár kerget.
Táncos lábú paripán
versenyez a széllel,
sallang lóg a taligán,
amit prémmel bélel.
De mióta négy kerék
pördül fel alatta,
világ pénze nem elég -
sír az istenadta.
Azt nézi, hogy remeg-e
keze, mikor számol,
mert lassan a feneke
lóg ki a gatyából.
Nyeregkápa, kengyelvas,
nem divat azóta.
"Fenn az ernyő, nincsen kas”
- lesz újra a nóta.
2015. máj. 15.
Ha összeverődik két feltüzelt hüllő,
mint kovácsműhelyben a pöröly s az üllő,
hű szerelmet sziszeg, pikkelyhúron penget,
csábít, és a másik csábjának is enged.
Az egyik gyepálja, a másik meg állja,
s mint mazochistának, csókra nyílik szája.
Huncut szempár villan, pördül villás nyelve,
Kereslek én, te is tudod,
kutatva száz csalárd zugot
a föld felett, s az ég alatt,
kopogtatok kaput, falat.
Az óceánt is átszelem,
az ár tudom, könyörtelen.
Nem érhet el zsivány halál,
amíg karom reád talál.
Valahol egy öreg mester festeget,
színes földet, s fölé gonddal fest eget.
Körkép készül. Az a címe: Természet,
fényecsettel pingálja az egészet!
Két marokkal szórja kincsét, nem kufár;
osztja, amit kitapint a szemsugár.
Minden színt és árnyalatot kikever.
Túl fohászon, esőt óhajtó imán
friss záportól tágulnak már az erek,
a madár is hálatrillát csicsereg,
csókra nyújtja ajkait a tulipán.
A kiskertünk újul, s ujjong, ha ázik,
zuhé után vidámabban araszol
a giliszta, s boldog békák kara szól,
bukszusunk is smaragdzöldben pompázik.
Eső után nő a gomba
a fák alatt, de mert dőre,
szert tesz csinos, vagy otromba
nagy kalapra, esernyőre.
Az egyiké hamvas fehér,
mint egy kőttes palacsinta,
másé szürke, mint az egér,
rajta ákombákom minta.
Volt egyszer, hol nem volt,
már hogyne lett volna...
Kerülte az atollt,
s puhányként puhatolt
egy gangos angolna.
Zátonyt sose zúzott,
s nem volt víziszonya;
szirénekkel úszott,
megfordult vagy húsz ott -
– Kicsi ez a világ kettőnknek – szólt Káin –
tudom, hogy az Isten csakis egyet szeret.
Nyájadnak nincs helye e mező lankáin,
hisz a Jordán itt ad vetésemre eret!
Ábelt biz gyötörte ez a lelki csörte,
amit atyjafia olyan gyakran fölvet:
néha letaposta, máskor összetörte
– Ádám, te a fáról megetted az almát!
Tiltottam, óvtalak, de mégis megtetted…
Elorozni vágytad a tudás hatalmát,
most előlem bujkálsz, bűnödet takarnád –,
légy hát magad ura vállalva e tetted!
Meghőkölt az ember. Szabad volt azelőtt,
mint az erdőn a vad, boldog és gondtalan.
Belefagysz majd egyszer az időbe,
mint rovar a holt borostyánkőbe.
Csak egy jött-ment voltál? Netán szultán?
Ha sokára, több ezer év múltán
digitális csodadoktor vizsgál,
ráhibázik…, vagy nem is kapizsgál.
Leltári szám leszel, kódolt adat,
Hepehupás határ holt lankái alatt
az Ér árka nevel békát, ebihalat.
Alig moccan a víz sekély, nyálkás habja,
omladozó partját böjti szél harapja.
Álmos parasztporta. Félre esik, messze
a világ zajától, nincs, ki felébressze.
De sámántűz gyulladt hét szilvafa üszkén
Affektáló úri népség
vadászaton rázott kezet,
s egy gyűrűből, jaj, a szép, kék
nagy topáznak nyoma veszett!
Paták által felkavarva
a mezei por belepte,
temetkezett dús avarba,
bősz tövis állt őrt felette.
Lilává mélyült a holt azúr,
nem nyit ma senki már a boltba.
Angyalok, záróra, szólt az Úr
a fényes nap tüzét eloltva.
Éj verme. Szuroknál feketébb.
Nem mászik soha ki belőle,
aki majd óvatlan belelép.
Vigyázz hát, most szólok, előre!
(egy segédszínész álma)
Ki-kitöredeztek fogai a napnak,
már csak vicsorognak, nemigen harapnak.
A tél kedve kitelt. Hosszú álmok éje
nem kap újabb hitelt, nincs rá több esélye.
Ne hordjon már össze itt több hetet – havat,
fényt kíván az ember, zöldre vágyik a vad.
Széles a nagyvilág, Emberek,
de öröm nyomában jár a bú.
Amíg az akarat szendereg,
addig az álmunk csak zárt kapu.
Megvirradt. Ébredni kéne már,
hiszen a feladat rengeteg;
nézz csak szét, új tavasz fénye vár,
mozduljon mind, aki nem beteg!
Korsó járt a kútra, eltörött,
egy ember sajnálta módfölött.
A többi csak nézte,
a dolgát intézte,
s orra alatt halkan dörmögött.
Hasonlóan járunk, emberek!
Van ki rá se ránt, más szenveleg.
Füstölgünk, vagy égünk,
Vágyálom ül ezüstszálon,
mint bogár a pókfonálon.
Áthullik ám idő után
a feledés hálólyukán,
mert az álmok múló dolgok,
amikor az ember boldog.
Ahol
az Ég a Földdel összeér,
a bércek csúcsa hófehér,
elcsendesültek dúvadak.
A völgy ölét öntözte vér,
kövér humuszba hullt a mag.
Szemed nézem, nem az eget,
mert az sodor búfelleget,
nem a fenti tenger, folyó!
A derűt én tőled kapom,
a te arcod az én napom,
nem a sárga tüzes golyó!
Homály borong, égi ködfolt,
mikor sátrat ver az este