hubart blogja

Hegyóriás, rideg havas,
a fenséges égbe néz fel,
Isten tudja, milyen magas,
csúcsa ködfelhőben vész el.

Jeges sziklák meredélye,
melyet ezer gleccser átsző,

A magyar szó Istenáldás,
lélekmanna, fennkölt ima,
ezüst tálból ízes mártás,
tokaji bor, testes, sima.

Benne hősi múltunk nyarát
sűríti a magyar lélek;
csiszolt gyémánt, ezer karát
ragyogása - csillagfények.

Tarsolylemez rézverete,
napkeleti ötvösremek,
biztos szemnek dicsérete,
s kéznek, amely meg nem remeg.

Magyar tenyér szorítása,

Új frizurát hord a nejem,
árnyalata mint a kajszin,
- puhafényű szatén-selyem -
nagyon menő ez a hajszín!

Mállik az éjszaka, harmatot izzadok,
míg tenyerembe potyognak a csillagok.

Hajnali szél seper, illan a fű szaga,
villan a Nap szeme, bánatot űz maga.

Színarany üstöke kúszik a kékre fel,

Kevés öröm között vergődik a szív.
Szemed türkizéből lecseppent egy gyöngy,
így lesz föld porából megszentelt göröngy,
melyből virág fakad, s újra élni hív.

Vérvörös ég alól

hajnali madárka -

borbíbor börtönbe

szívembe bezárva.

Szabadság vágya szól

szomorú trilládon,

borbíbor börtönöd

ajtaját kitárom.

Víg szoprán váltsa fel

bánatos altodat,

borbíbor szívemen

vérvörös alkonyat.

Hogy ki vagyok?
Én egy senki,
mint mindenki.
Téves istenítélet.
A föld sara,
melybe egykor
lelket lehelt az Élet.
Bús rongybábú,

Megzabolázta az ember a tájat
- tó terül el ma a nagy legelőn -
ám az enyészet is ellene lázad:
zöldül az alga a láp-lepedőn.

Sunnyog a lesre a róka naponta,

Téli tespedésből ébred most a világ,
aki eddig rest volt, abból lesz a svihák.
Semmibe bámulunk egy kissé zavartan
- van, aki kirúgna, van, aki már kihág -
jó anyám, nem éppen ily lovat akartam!

Lelkem nyugalmát kitaszítva

Ezt a versemet régebben írtam, kicsit "túllihegtem", ma már tömörebben fogalmaznám meg.

Óváros szívében szárazföldi fárosz -
úgy állt a minaret, mint egy bevert cövek;

Megegyeztél te már rég a sorssal,
fogadkoztál: megcsinálom én!
Hogyha kell, hát beéred a torzzsal,

Isten olajba merítve az ujját
megsimogatta a bokrot, a fát,
végre ma fényre deríti a búját,
éles a napszeme, messzire lát.

Enyhe belengve a zsenge berekbe

Virradatra hullott még kevéske
hóharmat a frissebb ébredésre.

Foszlik lassan a tél szürke rongya,
krétajelet mos az égi spongya.

Új színeket keverget a festő,

Kigyúrt szép izmait kitette szemlére,
hadd csorogjon minden csajszinak a nyála!
Akár a Fast Foodban, sonkát a zsemlére -
ki mit óhajt, azt majd megtalálja nála.

Ébredezem most, nyújtózva kelek;
hol vannak már a téli reggelek!
Piros nap ragyog, ég a nagy ablak,
szobánk falán fényfoltok szaladnak.

Feleségem szép orcáját lesem,

Tejfehér csendben elmerülten,
mint aszkéta, ki alfába száll,
vártam tán, hogy jön majd a halál,

A gyáva lopva falra ír,
uszít; de tűr a régi kő,
ha őszi, téli pára sír,
lemossa majd a vén idő.

De józan elme őrzi azt,
mi boldogít az ég alatt:

Kiég a Föld, halál kaszál,
nyomában holt levél zörög,
a múlt emléke porba száll -
a vers még él. A vers örök.