lnpeters blogja

Vitéz szabólegényről sokat olvashattunk, vitéz szabómesterrről kevesebbet. Pedig akadt ilyen, méghozzá Budapesten.

Ráth Károly (1821-1897) volt Budapest székesfőváros első főpolgármestere.Itt azonban nem róla lesz szó, hanem a fiáról, ifjabb Ráth Károlyról.

Ifjabb Ráth Károly (Ráth Karcsi) a korabeli pesti kocsmák közismert alakja volt. Már régen középkorúnak, sőt éltesnek számított, amikor még mindig naphosszat a Korona-kocsma teraszán üldögélt.

Ifjú Nyár a régi
Szerelemben,
Befelé mosolyog bennünk
Az Isten.

Nyár, Szerelem -
Roskatag időben,
Baj is, Boldogság is
Akad bőven...

Bent: házas Szerelem lángja
Éltet;
Kint: éhesen kóborol
A végzet.

Ifjú Nyár a régi
Szerelemben,
Csak Boldogságtól Ember
Az Ember.

Pillanatok nyári
Lobogása
Szebb jövőnek csatornáját
Ássa.

Ami anyag, gyorsan
Sírba téved,
Ami szellem - túlél
Ezer évet.

Ifjú Nyár a régi
Szerelemben,
Egy mozaik a nagy
Égi Rendben.

KÉTSZÁZHATVANÖTÖDIK RÉSZ

Nézem tovább a művet.

„A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.”

Megértem. Itt elég nehéz volt folytatni a verset.

„A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.”

Mint a régi írásokban a szóelválasztó jel…

„A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.”

Egy pillanatnyi szünet.

„A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.”

(A gyulai vár néhai viadalának emlékezetére)

Hatvanhárom napig...
Ország szélén,
Alföld szélén,
A néhai Magyarhon közepén.
Király? - távolban, Bécsben aluszik,
A közelben?
Hódoltság,
Pasalik,
De harcoltak
Hatvanhárom napig...

Palánk mögött vagy kétezer magyar,
Körülöttük
Túlerő,
Zivatar...

Egy összeomló keresztény világ,
Aprócska bástyák,
Hosszú kurtinák,
Már minden remény nyugaton lakik,
S kitartottak
Hatvanhárom napig...

HATVANNEGYEDIK RÉSZ

Idő-tenger...
Partok nem látszanak,
Csak Múlt fehérlik túl a horizonton,
Mögöttünk, amerre nem látja szem;
Alattunk lustán suhan
A Jelen...

Megyünk előre,
Ki tudja, hogy merre,
Miféle partnak,
Sorsnak,
Idő-foknak,
S a főárbocon
Emlékek lobognak...

Emlék-vitorlák lobognak a szélben,
Még alig hullámzik
A vén Idő,
Múlt unokája
A távol Jövő,
Elérhetetlen végtelenbe nő.

Idő-tenger...
Az Isten hallgat,
És fecseg
Az ember...

Nr. 4. Pohos főkrampusz dala

Sok a munka errefelé,

Lótni-futni kell,

Pedig engem csupán a

Pihenés érdekel.

Főkrampusz a beosztásom,

Néhány Szavatok most is itt
Körülöttem remeg;
Hazahoztam Tőletek
A békét,
Örömet,
Jó volt
Veletek!

Kata mosolya,
Szép egyszerű bája
Résztvevő,
Okos tekintete...

Csak néhány óra volt
Kitűnő ebéd,
Lelkes szemek,
Félig mesélt mesék,
Tiszta tekintetek...
Jó volt
Veletek!

Zsike szép hangja,
Szeme villanása,
Céltudatos,
Fontos kérdései...

Kint zápor ömlött,
Meg párás meleg,
S míg vitatkoztak a bágyadt egek,
Jó volt
Veletek!

KÉTSZÁZHATVANNEGYEDIK RÉSZ

Parti Nagy poétikai érzéke – minden kifogás ellenére – elsőrendűnek mondható.

„mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”

Ez viszont két kiváló sor.

„mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”

Ez már valódi önjellemzés.

„mire megy gyémánttengelyével”

A „gyémánttengely” igen régi és sokoldalú jelkép, nálunk évtizedek óta a költészet egyik szimbóluma.

Amíg éj múltán Nap cammog az égre,
Amíg az álomból felébredünk,
Amíg halljuk a Kedvesünk szavát,
Mindig van tovább!

Van tovább,
Van tovább,
Mindig van tovább!

Amíg lelkünkhöz emlékek tapadnak,
Titkaink gyermekeinkre maradnak,
S a lombzizegésben Élet susog.
Még van miért.

Még van miért,
Még lesz miért,
Családért,
Életért.
Még van miért!

Tán a vén Idő kissé megfakult,
Összetett kézzel könyörög a Múlt,
És reszket a Jelen...

HATVANHARMADIK RÉSZ

Isten minden pillanatban,
Bennünk
És Felettünk;
Akarjuk, vagy nem akarjuk;
Hordozói lettünk.

Minden világ-sóhajtásban
Hallatszik a hangja,
Néha tán az is meghallja,
Aki nem akarja.

Jelenlétét nyilvánosan
Soha nem mutatja,
S legjobban az hiányolja,
Aki megtagadja.

Isten minden pillanatban
Bennünk
És Felettünk,
De hinni és cselekedni
Sosem fog helyettünk.

Lét-tutaj a Semmi hátán,
Vitorlája: kerek Ég,
Tán az egész világ nem más,
Mint jókora buborék.

Mi a kezdet, mi az Élet?
Örökké tartó viták;
Pedig Élet nélkül talán
Nem is lehetne világ.

Oka, célja van mindennek,
Sose véltelen a Lét,
Hiába tagadják sokan
Az Isten összes nevét.

Lét-tutaj a Semmi hátán,
Az Idő folyton esik;
Szkeptikusok, akik csak a
Semmi okát keresik.

Idő-eső áztatja a
Célokat és elveket,
Ezért az emberek zöme
Néha mindent elfeled.

Zsarnóczay újra próbálkozott.

- Fiatalemberek, jól gondolják meg! - sziszegte fenyegető hangon, miközben fészkelődve próbált kellemesebben elhelyezkedni, A rendőrautó hátsó ülése határozottan fapadosnak tűnt a Jaguar megszokott kényelméhez képest.

A két nyomozó továbbra is hallgatott.

- Nekem nagyon fontos üzleti találkozóm van most! - dühöngött a fogoly. - Nézzék, az ügyvédem úgyis kivisz! Maguk nem akarnak kártérítést fizetni a silány illetményükből!

Egy jobb világ szent reménye
Ritkán merészkedik fényre.

Felül realitás-salak,
A jobb Remény: búvópatak.

Anyag-üdvösség: maszkabál,
Profán kárhozatra - halál.

Egy jobb világ szent reménye
Kevesekben marad élve.

Lét értelme redukálva,
S a Remény nem marad állva.

A puszta létfenntartásba
Lett az Öröklét elásva.

Egy jobb világ szent reménye
Tartja a világot élve.

Hogy ne legyünk megdermedve,
Atlantisszá feledtetve...

Az életcél távlat nélkül
Anyagi javakká vénül...

Nyártékozló messzeségben
Új nosztalgia fogan,
Hadd sírják vissza, ha elszáll,
Ezt a Nyarat is sokan.

Nyári arany hajnalokban
Nem csillan még őszi rőt,
Hétköznapok szórakozzák
Posvánnyá a szent Jövőt.

Nyári álmok idejében
Kevés bátorság akad,
Csak kevesen használják ki
Az áldott Béke-Nyarat.

Nyártékozló messzeségben
Kárörvendés mocorog,
Seregszemlét tartanak ott
Az újabb kudarc-sorok.

Ha kudarcos nyártékozlást
Hoz ránk a végzet-garat,
Reményünk épületében
Kő a kövön nem marad.

Hétfő reggel a kastélynál
Számos régi ismerős,
Ki lesz gonosz? Ki intrikus,
Ki lesz majd a mesehős?

Hány vitéz fog szerepelni?
Lesz-e királyfi, de hány,
Hogyha a szereplőgárda
Egytől egyig - csupa lány...

Árnyék alatt szikráznak az
Éjjel született sorok,
Kis hercegnők bandukolnak,
S a boszorkány vigyorog.

Hol füvön, hol meg színpadon
Jelenetet csiszolunk,
S az átkozott sündisznókon
Néha nagyot kacagunk.

Új a tábor-összetétel,
Nincs darab, megfelelő,
Mesejátékot körmölhet
Most a táborvezető.

Gyorstalpaló-darabíró
Délután és éjszaka,
Ilyenkor még ma is elfog
Némi kis nosztalgia.

Némi vidámságot mindig
Hordoz az Élet-barakk,
Most ér véget ez a rigmus,
Hadd készüljön a darab.

Csípős volt a késő őszi hajnal, egy-két foknál nem lehetett magasabb a hőmérséklet. November elején Chicagóban nem ritka az ilyesmi – főleg nem kora reggel.

A West Flecher Street-en még alig mozdult egy-két gépkocsi, de már ide hallatszott a közeli Belmont Avenue éledező forgalmának zaja, száz meg száz autó motorjának halk dübörgése. Persze, valamikor a nyolcvanas években a mostaninál sokkal nagyobb zajjal volt a tömérdek tragacs, meg bűzölögtek is. Most hangjuk alig, és az se jó. Szinte bármikor gyanútlanul elébük lehet lépni…

Magyar Nyárban,
Magyar Nyárban,
Júliusi Élet-várban...

Öntörvényű  Nyár-cimbora,
Hol eső, hol kánikula.

Sok csipetnyi szorongás van
Kárpát-medencei Nyárban.

Lesz ítéletidő bőven,
A Nyár - szünet az Időben.

Magyar Nyárban,
Magyar Nyárban,
Régi Szerelemben,
Vágyban.

Ötven felett is szép a Nyár,
A boldog óra "csúcsra jár".

Irigy Múlt és öntelt Jele;
Az Élet célja: Szerelem.

Magyar Nyárban,
Magyar Nyárban,
Ördög liheg buta lázban.