lnpeters blogja

KÉTSZÁZHATVANADIK RÉSZ

„mennyit kibír egy versidom,
csámpás rímecskék mennyi ökrét,
és mennyi rep kényt, limlomot,
mi egy kádmélyi szürcs öröklét
rossz lefolyóján elfolyott,
vagy most folyik le rajta épp,
titá titá ez töltelék.”

A Költő érezte, hogy az előbbi sor után felettébb nehezen folytatható a vers. A probléma áthidalását a költészet szakmai-technikai kérdéseihez való fordulásban látja. Fentebb is volt már ilyen megoldás, csak kisebb terjedelemben.

Régen nem láttuk már nyomát,
Azt sem tudtuk, milyen,
Nem időzött sok éve már
Nálunk a győzelem.

Most végre mi ünnepelünk,
S az ellenfél dadog,
Boldogan köszönjük, Fiúk!
És:
Hajrá Magyarok!

Gólokra éhes ez a nép,
Böjtölt is hosszasan,
Nálunk a kudarc megszokott,
Már "tekintélye" van.

Azt meséli folyton nekünk,
Hogy csak a pénz siker,
Hogy minden pénzeszsák előtt
Hosszan hódolni kell.

Lehet a hétköznap nehéz,
S a szerencse balog,
De Ti akkor is küzdjetek
És:
Hajrá Magyarok!

ÖTVENKILENCEDIK RÉSZ

Szegény jó apám! Aligha gondolhatta, hogy a fia ilyen vásári komédiázásra fecsérli majd a tőle nyert titkos tudást. Persze, ha azt is tudná, hogy közben a másik fia…

Esős tavasz, esős nyár,
Ázik a gólyamadár.

Nyárelő füle konyul,
Hull az eső - egyre hull.

Nyirkos, szürke áradat
Áztatja az ágakat.

Esős tavasz, esős nyár,
A csüggedés - vén szamár.

Elmúlik török, tatár,
Mindig felszárad a sár.

Az ördög ugart kapál,
Csak epizód a halál.

Esős tavasz, esős nyár,
Buta végzet kiabál.

Tőke hozta áradat
Akad meg a kert alatt.

Hérosz lett a rossz svihák,
Lassan butul a világ.

Esős tavasz, esős nyár,
Optimista Őszre vár.

Liwell Omra Stahtid kolléga legújabb beadványára sem tudok egyebet válaszolni, mint az eddigi hatra: semmi okunk arra, hogy a jelenlegi Atlanti-óceán mérhetetlen és magányos keleti térségeiben valami Európa nevű kontinens létezését tételezzük fel.

A mesebeli földrész hajdani meglétét a természettudomány eredményei nem támogatják. 

Jó lenne, ha Stahtid kolléga észbe kapna, és visszatérne végre az egzakt tudományok nemes területére. 

Az életnek ritka kincse,
Idő kell hozzá, s szerencse.

Jó fekhely, takaró, párna -
Az Élet legjobb barátja.

Halál-atmoszférát kerget,
Élni és tenni pihentet.

 Oszlik kétségbeesés-dér,
Az optimizmus visszatér.

Isten szava másképp jön át,
A friss szem friss világot lát.

Pihenés,
Szabad akarat,
És az ember - ember marad.

Kis Rékám,
Gördülnek a fránya számok,
Az Idő,
Mint a mérgezett egér,
Rohan...
A Múlt lassanként Föléd tornyosul;
Felnőttél -
Visszavonhatatlanul...

Az Idő, s a Lét
A legnagyobb talány;
Te
Harmincéves
Apró
Pici
Lány...

A kor nem érdem,
Mindössze - állapot;
Csak fényképek tükrében
Láthatod.

Érett fejjel
Egy túlérett világban;
Harmincévesen
Harminc forró Nyárban;
Aludj barátságos, puha
Reményben,
Fejed Jövődre hajtva
Drága
Kicsi
Lányom.

A Nyárelő bajsza kajsza,
Vizsgahajsza,
Munkahajsza...

Rikácsol vén hajsza-szamár,
S - kihúzva alólunk a Nyár.

A pótolhatatlan percek
Fakó lángja égig serceg.

A Nyárelő szeme fakó,
Állandósult a riadó.

Szédelgő Nap őrült heve
Izzaszt napokat - semmibe.

Ahogy az ifjú Nyár épül,
Göthös tanév - ide vénül.

A Nyárelő bajsza konyul,
Múlik - állíthatatlanul.

ÖTVENNYOLCADIK RÉSZ

Zúgott a fejem, és moccanni sem tudtam a megdöbbenéstől. Felfoghatatlannak tűnt Szélfarkas árulása. Kiadott, kiszolgáltatott, elárult, méghozzá az elképzelhető legnevetségesebb és legostobább módon; úgy, hogy önmagának ártott vele a legtöbbet. Közben pedig együgyű és lelkiismeretlen fecsegésével halálos veszedelembe sodort még két embert.

Nyár puttonya üresen áll,
Minden vágy vékony szalmaszál...

Nyarunk az Égig felérjen,
Minden vágyunk beleférjen.

Legyen tág nyáridő-redő,
Mindenre maradjon idő.

Nyár puttonya üresen áll,
A Pillanat döntésre vár.

Búslakodunk halál végett,
Vagy megújul még az Élet?

Vajon a szent nyár-pillanat
Velünk, vagy nélkülünk szalad?

Nyár puttonya üresen áll,
Még nyárelőt rejt a határ.

Lesz-e idő szép munkára,
Pihenésre, találkára?

Mennyi munka maradt árva,,,
Belefér-e mind a Nyárba?

Constance ragyogó jelenség volt. Ha végigvonult a bulváron, kigúvadtak a férfiszemek. A hosszú combok selymesen villogó, férfikezek után kiabáló bőre, a szűk szoknyán áthullámzó, ingerlően domborodó fenék, a dekoltázsból csaknem kibuggyanó gyönyörű feszes mellek mindenütt felkorbácsolták a szenvedélyeket.

—–

Constance a távoli Vancouverből jött, korábban senki sem ismerte. Valami milliomos lánya lehetett - legalábbis ezt rebesgették róla. A gyönyörű lány Miami tomboló napsütésében kivirult, úgy mozgott, mintha mindig is itt élt volna.

Ő volt a Szépek Szépe.

Millennium színes csokra;
Egy ország tört -
Szilánkokra...

Se győztes, se vesztes nem ép,
Még ma is sebez a cserép.

Zötyög a vén idő-kerék,
Múlt gyertyája lassan leég.

Vén kárpáti eső csepeg;
Áznak Trianon-cserepek.

Ködbe foszlik mind, ami szép;
Ázik önbizalom-cserép.

Tehetség önzéssé vakul;
Szétszéledni - céltalanul...

Forog, nyikorog a kerék,
Kopog milliónyi cserép.

Csökött kisország-fóbiák...
Sóhajtanak útmenti fák...

Nemzetet bomlaszt a sanda
Globális pénz-propaganda.

KÉTSZÁZÖTVENKILENCEDIK RÉSZ

Szóljon tovább a vers:

„Mint szerteszórt, lágy pislogás,
nézlek, higanygőz partidon,
te százszor összejárt kamás',
mennyit kibír egy versidom,
csámpás rímecskék mennyi ökrét,
és mennyi rep kényt, limlomot,
mi egy kádmélyi szürcs öröklét
rossz lefolyóján elfolyott,
vagy most folyik le rajta épp,
titá titá ez töltelék.”

Így folytatódik.

„Mint szerteszórt, lágy pislogás,
nézlek, higanygőz partidon,”

Mítoszhívő hitetlenség
Száraz ágra koppan,
Istenben nem hisz, csupán a
Gyilkos vadkanokban.

A szkepticizmus a mítosz
Testén papírjelmez;
"Integrálódik" a vadkan -
A történelemhez.

"Kutatják" a vadkant;
Mi a "szükségszerű" benne,
Sose kelljen igazságra
Ébredni helyette...

ÖTVENHETEDIK RÉSZ

Összeomlásom teljes volt. hatalmas, fojtogató gombócot éreztem a torkomban, szememre őrjítő hályog ereszkedett.

Farkasasszony leült, mellém, letörölte homlokomról a verítéket, megitatott friss vízzel, és belém kényszerített néhány falat ennivalót.

Néhai Jacques Derrida
- Isten nyugosztalja! -
Tudta, hogy sok posztmodernnek
Nagyon sok az alja.

A filozófiával
Nem szokott tréfálni,
Tudta, hogy nem a Hitet kell
Meg-dekonstruálni.

Sose volt számára szent
Sem dogma, sem akta,
A pókhálós doktrínákat
Rendre kikacagta.

Néhai Jacques Derrida
Bölcsen vette észre;
Hajlik az emberi ész az
El-különbözésre.

Elő is tűnt azonnal,
Ahogy megkotorta,
Szakállas "objektívségek"
Szubjektív mivolta.

Marion Davis 2011-ben élt. Kora nyár volt, és a Takla-Makán sivatag groteszk módon sivár homoktengere felett dühödten tűzött a Nap.

Déli irányban homokdűnék végeláthatatlan sora húzódott a szürkéskéken gubbasztó ég alatt, az egymásnak támaszkodó sárgás homokhalmok fenyegetően sötét árnyékokat vetettek a közöttük húzódó völgyekre.

Marion Davis huszonnyolc éves régész volt, egy hete tartózkodott Hszincsiang tartományban, ahol a brit-kínai tudományos együttműködés keretében egy talányos nép sírjainak feltárásában vett részt öt társával együtt.

Nyár vizei felé tartunk,
A vén kormány csikorog,
Nap fényében már messziről
Láthatók a zátonyok.

Nyár-varázslat ült az égre,
Megérkezett a meleg,
Vidám kulisszái mögött
A Múltak könnye pereg.

Álom-börtönök kinyílnak,
Csók-fantázia virul,
Ha simogatjuk a Reményt,
Tán Jövővé alakul.

Nyár vizei felé tartunk,
Szent Vágyak szíve dobog,
Szabadság-anaforákra
Élednek a hajnalok.

Újjászületik az Élet,
Megifjul a vén Idő,
Szabad akarat levágott
Összes karja újranő.

HARMINCADIK RÉSZ

„Egy párhuzamos dimenzióban minden másképpen történt”         

BBC

2015. október 6.

18 00

MŰSORVEZETŐ:

Következő telefonálónk Mrs. Morley Manchesterből. Parancsoljon, asszonyom!

NÉZŐ HANGJA:

Ott Budapesten valóban lőnek?

MŰSORVEZETŐ:

Igen, határozottan úgy tűnik, asszonyom.

KÉTSZÁZÖTVENNNYOLCADIK RÉSZ

Nézem tovább a verset, mert – szerencsére – sokkal erősebb rész következik:

„Engem a látvány meghazáztat,
én városom megkönnyezem,
Budapest, mint egy nyári láz hat,
és lázmérővel szúr szemen.”

Ez a négy sor a versnek kerek és szép része. Személyes vallomás.

„Engem a látvány meghazáztat,”