Időrágta Mítoszfalván
Mindenki Ember a talpán.
Számos délceg archetípus;
Ki nőies, ki meg fiús.
A Jövendő nem kiabál;
Csak az ördög globalizál.
Időrágta Mítoszfalván
Ezer dal a Népek ajkán.
Emberek közös dallama;
Ahány Nép, annyi szólama...
Egyet sem pótolhat soha
Műanyag globál muzsika.
Időrágta Mítoszfalván
Áll a világ a négy sarkán.
Viszket a Múlt Isten markán;
Időrágta Mítoszfalván...
Csendes áprilisi zápor;
Egyedül az isten bátor.
Amit mi csak sejtünk, tudja:
A Múlt nem a halál kútja.
Emberé:
Teremtés,
Jövő
Az ördögé: a túlerő.
Csendes áprilisi zápor;
A profán csak sátortábor,
De lélek-katonák nélkül;
Csupán a ráció vénül.
A tét: a pénz szabadsága,
Vagy az ember boldogsága.
Csendes áprilisi zápor;
Szörnyek születhetnek bárhol:
Ideológia-rémek,
Gyilkos dogma-teremtmények.
Papír-szörny jövőnkre figyel,
Gazdasági korban
Hol van a Költészet?
Talán részvényt vásárol, és
A tőzsdére téved?
Gazdaságosodva
Vígan üzletelget,
Sutba dobva poétikát,
Mindenféle elvet?
Célját, küldetését
Profán porba ejti,
Önmagát a Lótuszevők
Szigetén felejti?
Gazdasági korban
Hol van a Költészet?
Szent egész-e a világban,
Vagy csak profán részlet?
Ahogyan azt kéne,
A világot rázza,
Vagy szakállas nyegleként csak
Magát magyarázza?
Felpattan-e most is
A Pegazusára,
Vágtázó lelkek mezején
Csak profán marad koravén.
Léthe örvénylő vizében
Fehérré ázik az ében.
Láthatatlan áramlatok
Örök spirálja kavarog.
Az Idő Isten kebelén -
Vágtázó lelkek mezején...
Áprilisi tavaszpompa;
Virulnak a körtefák,
Kikelet jogara alá
Került ismét a világ.
Feléledtek a Remények,
Kizöldült a dombtető,
Hátha mégis beteljesült
Álmokat hoz a Jövő...
Felébredt téli álmából
A nagyságos Akarat,
A fogcsikorgató végzet
Megint csak hoppon marad.
Áprilisi tavaszpompa;
Szívbe markol a Jelen;
Amit Isten bentről sugall,
Sohasem érvénytelen.
Áprilisi tavaszpompa;
Öröm könnyű fénye ég,
Nemzetekből, családokból
Épül az emberiség.
Még Atlantisz is azt sírja:
Hogy a sorsunk nincs megírva.
Ikertestvéreit gyártja
Idő-síkok milliárdja.
Az Akarat nem eladó,
Tán még a Múlt sem állandó.
Még Atlantisz is azt sírja:
A végzet az Élet sírja,
De az állandó túlerő
Csupán akkor lehet nyerő,
Ha a részünket elhagyjuk,
S neki ajándékba adjuk.
Még Atlantisz is azt sírja:
Felelősség a Sors írja.
Az Akaratnak szót fogad
A lelketlen világ-anyag.
Dollár-profit égre kelne;
De - bennünk Isten kegyelme.
Langyos szép tavaszi estén
Hold ragyog az égbolt testén.
Tejút takarója alatt
Lát a világ szép álmokat.
A nappali rémseregek
Sötétben erőt gyűjtenek.
Langyos szép tavaszi estén
A Jövő titkait lesném.
Rettenetes prognózisok
Varjúserege kavarog.
A reménytelenség-sereg
Mégis táplálja a Hitet.
Mindig ideát a mezsgyén;
Langyos szép tavaszi estén.
Atlantisz felett a világ;
Ma sem nőnek égig a fák.
Sok ezer év elfuthatott,
A lényeg mit sem változott.
Van posztmodern humbug-bőség;
Nincs személyes felelősség.
Élet-felszámoló profán
Ül műanyag uborkafán.
Isten talán tökmagot rág...
Atlantisz felett a világ...
Csillagok vén országútján
Bandukol a Múlt,
Ami régen profán maradt,
Mítosz-ködbe fúlt.
Csillagok vén országútján
Sűrű lett az éj,
Elcsitul ott minden súlyos
Régi szenvedély.
Csillagok vén országútján
Nincs protekció,
Minden álmos realitás
Csupán fikció.
Csillagok vén országútján
Elhalkul a dal,
Ügyfelek előtt hódol a
Régi hivatal.
Emlékezet az értékkel
Kompatibilis;
Csillagok vén országútján
Elmegyünk mi is.
Bolondnapon...
Bolond napon...
Szél dörömböl az ablakon.
Bolond telefon-bódulat
Gyarmatosít álmot, utat.
Bolond világuralomra.
Tör a bolond dogma-bamba.
Bolondnapon,
Bolond napon...
Európa reszket - nagyon.
Feltámadnak gonosz holtak;
Csapból bolondságok folynak.
Bolondnapon
Bolond gondok;
Hol vannak a bölcs bolondok?
Vénséges, hideg Kikelet,
Talány lebeg az ég felett.
A tavasz-varázslat tétlen,
Fagy rejtőzik a sötétben.
A szkeptikus entrópia
Szerint a Lét - halál fia...
Vénséges hideg Kikelet
Mégis elűzte a telet.
Sivalkodó fagyok fogynak,
Jelenből lassan kikopnak.
Tavaszt vár a virágsereg;
Vénséges hideg Kikelet.
Félévszázados régi Tavaszok
Emléke még a lelkemben ragyog.
A hó után,
A hosszú tél után...
Bágyadt fényben merengő délután
A ház udvarán...
Akkor mondta azt először Anyám:
"Istennek hála, most már vége van,
A hosszú télnek most már vége van,
Tavasz jön, kisfiam."
Csodára várva néztem szerteszét,
S hallani véltem
A születő
Friss Tavasz
Neszét...
És ünneplőbe öltözött a lelkem...
Az a délután még mindig sajog...
Félévszázados régi Tavaszok...
Azóta ünnep minden Kikelet...
Nagy változások küszöbén
Reszket a Kegyelem,
Vakarja borzas ősz fejét
A vén Történelem.
Marad-e élhető világ,
Vagy jön valami más?
A fülhallgató tudja-e,
Mi az identitás?
Nagy változások küszöbén
A végzet tán morog;
A Jövő még nem létezik,
S a Föld tovább forog.
Időn túli varázsködben
Mítosz szent madara röppen.
Puszta mulandóság nélkül
Lényeg profánná nem vénül.
Csillámló fényű Sejtelem
Alkot határt fenn a Hegyen.
Időn túli varázsködben
A Lét önmagára döbben.
Idő bilincsei nélkül
A Lélek soha nem évül.
Onnan semmit el nem veszünk...
Mindig,
Mindig
Hozzáteszünk...
Isten kegyelme nem csökken
Időn túli varázsködben.
Hosszabbodik már a Nappal,
Rövidül az éjjel;
Ülünk az új kor nyergében
Régi szenvedéllyel.
Minden globalizáció
Akkor lehet áldott,
Ha meghagy és tovább épít
Nemzetet,
Családot.
Sanda profán pénzhatalom
Mindhiába dörmög,
Liberális agyrémeit
Elviszi az ördög.
Hosszabbodik már a Nappal,
Rövidül az éjjel;
Ami ép az Életben, az
Nem zuhanhat széjjel.
Ami múlandó, az mindig
El is múlik végül;
A Jövendő tornya mindig
Múlt-alapra épül.