Te is tudod, hogy tud fájni,
ha ok nélkül megbántanak,
úgy szeretnél kiabálni,
hogyha rútul cserbenhagynak.
Te is tudod, hogy tud fájni,
hogyha elhagy, akit szeretsz,
milyen nehéz talpra állni,
sírás helyett kíntól nevetsz.
Te is tudod, hogy tud fájni,
mikor végül magad maradsz,
de jó lenne karod tárni,
nem zokogni fájó panaszt.
Te is tudod, hogy tud fájni,
mikor szeretsz, mégsem ölelsz,
szíved búsan be kell zárni,
letagadni azt, hogy szenvedsz.
Szabad legyek, mint a madár,
dalom akkor egekbe száll,
de ha lelkem gúzsba kötöd,
nem lesz benne sok örömöd.
Ne törd le a szárnyaimat,
ne öld meg az álmaimat,
rabságban a szívem szenved,
fájdalmában jéggé dermed.
Hadd repüljek az ég felé,
arcommal a napfény elé,
dalom akkor csengve szárnyal,
versenyre kel száz madárral.
Öleltél-e fájó
könnyek között, sírva,
mint mikor egy rózsát
dobnak be a sírba?
Tudod, értelmetlen,
mégis meg kell tenni.
Késsel a szívedben
így lehet szeretni.
Gyenge vagyok, mint egy
száraz, őszi levél,
mellyel kedve szerint
játszadozhat a szél.
Nem harcolok tovább
hideg, durva széllel,
elrepülök inkább
távozó levéllel.
Csak álmodtam volna:
hogy ott pihensz a homokban és rám vársz,
mikor morzsalékágyadra csapódik a szél,
s én mezítláb végigsántítok a szúrós éleken,
a sziklatömbök tövébe szórt köves fövényen...
csak álmodtam volna:
mindent elsöprő érzelmek fájdalmát,
szorítását bordáim között:
a vágynak sejtelmes, lopott percét:
csaló ábránd volt csupán a szerelem:
csak álmodtam volna:
hogy újra meg újra visszatérsz,
kísértesz, mint kígyó a bűnös asszonyt:
lesed sóhajomat, kínzó magányomban,
hogy belém marhass, s elnyelj egészen:
Csillagfényes ma az éj,
bújj csak hozzám, sose félj,
takaród lesz a karom,
csókod ízét akarom.
Hunyd le most a két szemed:
ugye, te is élvezed
ölelésem melegét,
szívverésem ütemét.
Ez az éj csak a miénk,
bárcsak sose felednénk,
milyen szép a szerelem,
kedvesem úgy szeretem.
Ifjú leszek vele én,
túl az élet nehezén
jöjjenek az örömök !
Néked mindent köszönök.
Sűrű ködfüggönyön át
fényt préselt arcodra az ég:
csodaemléked parázslik bennem.
Elmúlt az éjszaka! Karodba bújva,
álmomban ismét ott lennék,
beléd temetkezve, örökre.
Melletted menyegzőt énekelt a Hold!
Szerelmes sorokat súgtál fülembe,
vágytam, ittam szavaidat…
Távolról, valahonnan halkan szólt a zene,
majd ájtatos pap imádkozta a napot:
s mi egymásba ölelkezve, mindent elfeledve
sirattuk meg a tegnapot!
Álmomban viruló, ékes virág voltam,
hajnali derűben kelyhem kibontottam,
harmatos szirmaim napsugár csókolta,
varázsos illatom lágy szellő szétszórta.
Virágom nektárral csordultig volt tele,
pillangók csábító, édes eledele
vonzotta széptevőm, kiszívta nedvemet,
színpompás szárnyával simítva lelkemet.
Lebbenő táncával köszönetet mondott,
lelkemnek mélyébe boldogságot oltott.
Tudom, már messze jár, mégis visszavárom.
Este van... kelyhemet újra összezárom.
Ma este felnéztem az égre,
kerestem egy fénylő csillagot:
tökéletest, olyat, mint te voltál,
ki elégedetten rám ragyogott.
Vágytam szép kezed érintését,
puha ajkadat, mikor arcomhoz ér,
egy pillanatra feledni akartam,
hogy az, akit várok, már nem él.
Ma este felnéztem az égre,
üzenni akartam, anyám, neked.
Árnyak jöttek, sűrű sötét lett,
eltakartak mindent a fellegek.
Nem látom szelíd tekintetedet…
Szívemben őrzöm emlékedet.
Csak vágyaimat kergettem,
magamhoz mérve.
Javakkal nem halmozott el,
mosolyogva rugdosott az élet.
Az utat előttem felszedték
amerre haladnék.
Csak talpon akarok maradni,
töretlenül, bátran.
Üres szívvel nem szólt ajkam,
tiszta a kezem..
Árnyékom sem járt hatalom-közelben.
Csak szeretni vágynék, ölelni,
a jót magaménak tudni.
Ha adod, befogadom szívembe a szépet,
kérd, utolsó göncömet,odaadom néked!
Mint apró szeplő a hófehér arcot,
úgy piszkítja az eső ablakomat…
Szívem dobban, vív vele furcsa harcot,
árnyéka betakarja alakomat.
Sápadt neon pislákol az utcán,
homlokomra villan könyörgő szeme…
A szél vidám vándor, egy zacskót cibál,
fáim duzzadó rügye élettel tele.
Halottak bágyadt mosolya az égen,
melankóliát sugall az ellopott tél:
kertemben, rothadó levélen kandikál
a nárcisz, korán jött tavaszról mesél.
Egy szál ibolya emlékeztet anyámra,
halványkékje elkényszeredett viasz.
Minap egy olyan helyen jártam,
hol együtt volt mester és teremtménye, a báb.
Madzagokon ugráltatta, ráncigálta…
Az alany apró, rongyból szedett-vedett alak,
kit a publikum szeretete mindig visszavár.
A férfi magas, dölyfösen, keményen
mozgatja a felfűzött szálakat,
mert ő tudja, melyik mit ér,
ha kezét emeli, a közönség tapsol,
ha lábát, a báb táncolni kezd,
és akkor, ó, mily szép is lesz ettől,
olyat tud mutatni, akár egy egész színház.
A bábos kacag, büszkesége nagyobb,
mint amit elképzelhetne a világ.
Nő vagyok, bordából fakasztott élet sója,
akit oly sok irányból megkísértettek.
Jött számtalan vihar, esője feloldotta
a sót, az életem tőle ízesebb lett.
Megvolt-e az ára: – bizony meg, nagyon drága –
mára mindenemet odaadtam érte!
Vénusz akartam lenni éjjel, mindhiába,
gyorsan jött a reggel, fénye megemésztett.
Mozgás is vagyok, aki mindig mindent megtesz,
valamiért mégis elrontom magamat!
Szép volt a fiatalság adoniszi testtel,
de mindebből mára már semmi sem maradt.
Lassan surran ki a nyár az ajtón,
óvatos, hogy észre ne vedd,
nem köszön el, csak titkon
itt hagy magából egy kis meleget.
Nemrég még oly forrón izzott,
szép lassan majd elfeleded,
nem ígért semmit, de mégis tudod,
visszatér majd, ha elengeded.
Mikor álomból álomba ébredek,
balga vaksi szemem habozva utat
s tömör bizonyságot hiába kutat,
mikor valódi csupán a félelem,
mikor illúziók közt botladozom,
reszket a testben az állati ösztön,
szökj, menekülj el! - itt e földi börtönt
őrző démoni, vad Gonoszság tombol!
Mikor legjobban kell a segítséged
könyörgöm ne hagyj el, nélküled félek,
ha tétova, védtelen, gyönge vagyok