Drága aranyos kicsi Asszonyom!
Leginkább Hozzád,
Hozzád tartozom!
Van Cél és
Értelem,
Míg vagy nekem;
Halálomig Te vagy
A Szerelem.
Te vagy a
Jelenem, a
Holnapom;
Drága,
Aranyos,
Kicsi
Asszonyom!
Ördög Apó ráncos képe
Mindig csupa tréfa,
Úgy véli, hogy a gonoszság
A Föld tartozéka.
Jóságosan azt sugallja,
Csak az anyag áldott,
Szép szavakkal leplezné el
A nyers gonoszságot.
Alamizsnát osztogat. Ha
Elfogadjuk - végünk,
Ördög Apónak nem számít,
Élünk, vagy nem élünk.
Csúcsokra a hős egymaga tör –
verstant nem forgat az amatőr!
Ritmust és rímet blindre szabdal,
életlen karddal, vaskalappal.
A holdra figyel, nem a napra,
vaksötétben is tollra kapva,
és csúszik, mászik firhang után,
falba ütközve jajdul sután.
Vegyék már észre mások, lássák,
szent alkotói láz e válság!
Hogyha bírálják? Sértik vérig,
de elkönyveli, ha dicsérik.
Lesz tán még sok nehéz napunk,
De egymásnak megmaradunk.
Őszi napok jégzajlása
Kedvünk sírját meg nem ássa.
Míg Jelen Múlttá nem fakul,
A mindig-múlt végzet - lapul.
Lesz tán még sok nehéz napunk,
De egymásnak megmaradunk.
Hatvan felé közeledve,
Vén kor peremén,
Éjszakánként továbbra is
Jókat alszom én.
A világ legjobb Asszonya
Itt lakik velem,
Élünk - újra édes ketten,
S él a Szerelem.
Lehullott már - minden levél,
kopár ágon ázott veréb.
Színek, fények ködbe vesztek,
égen úszik szürke felleg.
Várakozás csendje ölel,
szürkeséget remény övez.
Titkot súg a lenge szellő,
lágyan rezdül, halkan sejlő.
Ki megnyitja szív ajtaját,
éteren át hallja szavát.
Láthatatlan - titkát tárja,
létét – ki hisz - csak az látja.
Megtalálja szíve kincsét,
Ő megoldja rabbilincsét.
Szabad szellem szárnyát bontja,
fényben ragyog a hegy orma.
Schvalm Rózsa
(2017-11-17)
Csillagtalan éjszakában
Dörmög November apó,
Mert neki meleg ruhákat
Nem varr az Idő-szabó.
Hisztériás hajnalokon
Fagyos, vén könnye pereg,
Derengő horizont-párnán
Ködöt fújva didereg.
Novemberi lelkületben
Mereng a kései Ősz,
Dinnyefölddé fakul a Múlt,
S a Jövő a dinnyecsősz.
Csillagtalan éjszakában
Vén Hold búsan hegedül,
Sötét novemberi égen
Csillagtalan-egyedül.
Csillagtalan éjszakában
Csöndesen dúdol a szél,
Halandzsa-jelenben régi
Szép szavú Múltról regél.
Még infarktus előtt vagyok,
Temetőre nem gondolok.
A hétköznapi frász-sereg
Még lábam előtt hentereg.
Védőpajzsom a Szerelem,
Akárki packázhat velem.
Még infarktus előtt vagyok;
Középkoromban ballagok.
A Jelen még belém mélyed,
Csak azért is szép az Élet.
Elmúlásra nem gondolok;
Még infarktus előtt vagyok.
Hétköznapi lomha próza;
A gond az ördög matróza.
Fekete, mondja a rege,
Minden bürokrata ege.
Groteszk napi gond-seregek
Felett kaján idő lebeg.
A profán márvány tán - agyag,
Líra halála - az anyag.
Disznóvá lesz a rossz kondás;
Hiú minden semmitmondás.
Képmutató szó-mimóza;
Hétköznapi lomha próza.
Az időtől elszakadtam,
bolyongok a semmiben,
veszek egy jó faliórát,
és az időt én mérem.
Veszekedés lesz belőle,
az időtől elszakadtam,
miért térek vissza hozzá?
Megszégyellhetem magam!
A semmiben bolyongani:
szép kirándulás,
olyan jól érzem magam:
környékez az ájulás!
Megjavulok, s visszatérek,
mérem tovább az időt,
a hirtelen bolyongásért:
büntetik a tekergőt!
Haza-mécsesünk pislákol,
A füstje fanyar,
Múltjában megkapaszkodva
Tartja a Magyar.
Tartjuk, hogy ne szórhassa az
Idő szerteszét,
Hogyha elvész, attól kezdve
Céltalan a Lét.
Tán a jövőben nem csupán
Gyász-gyümölcs terem,
Gigantikus hullámverés
A Történelem.
Haza-mécsesünk halovány,
Lángja lekonyult,
Mélységes barázdákat vájt
Testébe a Múlt.
Most is belep minket régi
Nagy bajok pora,
Nem hevertük ki a török
Pusztítást soha.
Függetlenségért véreztünk