Blogok

Koratavasz óta járom
önként a nagy kanosszát,
jól ismeri ez a járom
az út szélét, s a hosszát.

Amikor még pezseg a vér,
a munkakedv felpörög,
s bár nem terem itt sok babér,
érnek apró örömök.

Ahol mézes szőlőgerezd-
csodát nevelt a robot,
most a részeg darázs ereszt
rovarsörhas-potrohot.

Egy utolsó viadalra
gyúr a hőscincér-hadúr,
édesbús szerelmi dalra
gyújt a tücsöktrubadúr.

A gerlepár már nem smárol,
a pók légyre araszol,
míg a kerti fenyőfáról
cserfes csízek dala szól.

Egyszer régen,
Nagyon régen...
- Csillag járt az égen -
Találkoztunk
Egy szomorú
Élet-világ-végen.

Egyszer régen,
- Már akkor is csillag járt az égen -
Együtt maradtunk
Talán egy
Kopott faluvégen.

Valamikor
Nagyon régen...
- Nap ült a kék égen -
Együtt voltunk
Valahol
Egy csöndes városszélen.

Egyszer régen,
Vagy talán már
Nem is olyan régen,
Személyeddel
Életembe
Költözött az Éden.

Ezután már
Mindig együtt
Röppenünk az égig,

(Riadalom)

Augusztusnak közepén
Regényemnek fekszem én.

Idő lombjai alatt
Hűsöl a jövő-csapat.

Vén Nap égi széken ül,
És csak fűt kegyetlenül.

Vadul táncol a meleg,
Forrnak modern nem-hitek.

Tradíció-patakon
Evez vén Jövő-rokon.

Remény hátán úszom én
Augusztusnak közepén.

Sáros utcát járva, Isten rám köszön,
s körbe tündököl a nyári fényözön,
fényét éjjel is magammal hordozom,
nem dobozban tartom, csöppnyi horgonyon.

Gerlék hangja tör be csendem ablakán,
karjait teríti rám a nagy platán.
Most egy régi emlék tép a mély seben,
mozdony fojtó füstje csípi vén szemem.

Kánikula - újratöltve,
Lóg megint augusztus nyelve.

Forrnak a nyitott ablakok,
Szürke ég felhőért makog.

Újra lángol három határ,
Porba tűnt a tegnapi sár.

Repülni tanul a madár,
Múlik,
Múlik,
Múlik a Nyár...

Holt Lét új Életre öltve;
Kánikula - újratöltve.

HETVENNYOLCADIK RÉSZ

A múlt képei egyetlen momentumban egyeztek meg: kivétel nélkül mindegyiken megjelent Szélfarkas valamelyik alakja. Ő volt a különös műsor állandó főszereplője. Megjelent Szélfarkas, hogy aztán valami egészen különös átalakuláson menjen keresztül: lassan, fokozatosan minden alkalommal felvetet Gaius Valerius arcát. A jelenés sohasem szűnt meg addig, amíg Szélfarkas testvérem tökéletesen át nem lényegült a legújabb alakjává.

Szánalmas kánonita
Mű-rongyait rázza,
Amit csak kedvel a köznép,
Reflexből gyalázza.

Hogyha a könyv-abrakot
Nem piacon mérték,
Nem illeti meg "a magas
Irodalmi érték!"

A kánon-irodalom
Kenyerét megette,
Önmagát a lótuszevők
Szigetén feledte.

Szánalmas kanonita
Csak az anyag "áldja".
A "művészet hivatali
Elméletét" rágja.

Poétika megkopott,
Esztétika bandzsa
A költői nyelvezet meg
Drog szülte haladzsa.

Ha a "remekmű" csupán a
Nyelvünket gyalázza;

Megint az élet értelmén gondolkodom,
miközben viharkarok nyúlnak a földig.
Tudom életem delén már nem találom
a választ, veszített a fontosságából.

Olyan vagy nekem...

Olyan vagy nekem,
Mint csillagösvénynek a végtelen,
Mikor
Teremt
A Csend.

Mint hangnak a szó,
Mint testnek
A Lélek,
Maradj meg nekem mindig,
Amíg élek...

Teremt-e Jövőt a Múltunk?
Tágul-e a régi Kör?
Vagy az újabb gonoszságok
Áradata elsöpör?

Halad-e a jó irányba,
Fejlődik-e a világ?
Vagy a pénz teremt globális
Rabság-demokráciát?

Az egyéni felelősség
Kerül-e végre felül?
Közösen döntünk sorsunkról,
Vagy csak a pénz egyedül?

Ál-szabadság szemétdombján
Pénz-kotlós meddig fötör?
Teremt-e Jövőt a Múltunk?
Tágul-e a régi Kör?

Nagy benga hőség idején
Új regényemet írom én.

Kint a Nap csillagként ragyog;
Felforrnak a gondolatok.

A média-bolond hátul
Negyvenfokos jövőt árul.

Nagy benga hőség idején
Felhő csüng az ég peremén.

Függőleges hőség-hegyen
Csimpaszkodik a türelem.

Fogy a Múlt, izzik a Jelen,
Láp Nyugaton,
Jég Keleten.

Még mindig kitart a Remény;
Nagy benga hőség idején...

Hazaváró augusztusban
Hever a kutya,
Terhétől már roskadozik
A vén körtefa.

Hőség szülte gondolatok
Lustán ömlenek.
Nem az Isten, talán nem is
A világ beteg.

Pénz-szörnyetegek börtönén
A lakat laza,
Rossz függőhídon Jövőbe
Ballag a Haza.

Az Élet a Mindenségben
Szívós szalmaszál,
Hazaváró augusztusban
Megpihen a Nyár.