HUSZONEGYEDIK RÉSZ
„Egy párhuzamos dimenzióban minden másképpen történt”
BBC
2015. OKTÓBER 6.
17 20
MŰSORVEZETŐ:
Vágatlan felvételeket lát a néző. Szakértőnk egy magyar származású brit híradós, Mr. XY. Kérem, próbálja értelmezni a képsorokat! Pontosan mit látunk?
SZAKÉRTŐ:
Szőlőfürt-emlékeimből szemezgetek...
Hangtalanul érkezem. Lábujjhegyen kiszállok fáradt „négylábúmból”, majd barátságosan megtenyerelem.
- Eridj a hűsbe!
Ekkor meglátom a hatalmas lapátkerekű hajót, Neszmély felirattal, majd óvatosan felé araszolok. Szennik Évi jókedvvel nyugtáz.
Kiss László, a Magyar Versmondók Egyesületének elnöke sztoikus nyugalmában ül, várja a táborozókat.
Közben a Nap borotvaélű sugarai lehúzzák a Dunáról a hullámokat, szél sehol, csak várakozás és csend.
Visznek a bőröndjeim.
KÉTSZÁZNEGYVENKILENCEDIK RÉSZ
A folytatás se különb:
„hazám, hazám, te Mol, te Shell,”
Újabb parafrázis, ezúttal Vörösmarty verséből – amely Erkel Bánk bán című operájának partitúrájában is szerepel.
„hazám, hazám”
Sokan a magyarok második himnuszának tekintik…
„hazám, hazám, te Mol, te Shell,”
Ez így nem egyéb olcsó poénkodásnál.
„hazám, hazám, te Mol, te Shell,”
Egy angyalt küldök őrző szárnnyal,
könnyen, akárcsak hó, ha száll,
úgy fogja kezed, vezesse utad
ameddig ér a láthatár.
Egy angyalt küldök lágy zenével,
félelem-oldón, nesztelen:
varázs- muzsika, balzsam-dallam
gondborús lélekperceken.
Egy angyalt küldök égi fénnyel,
fuvallat-óvón ott susog,
érzed-e? egészen közel van…
Ennyi volt, többet nem tudok.
Gyermekként sem voltam falánk,
de lestem a konyhatitkot,
s a mi kedves, jó nagymamánk
néhány trükkre megtanított.
Nem nagy ügy a kuktáskodás!
Ha sokáig hagyod főni,
olyan kemény lesz a tojás,
ágyúból lehet kilőni!
Koravén tavaszi estén
Felhő-ing március testén...
Nap-lovak szélnek eresztve;
Felhők úsznak messze-messze...
A Hold sápadt égi mályva;
Hosszú az alkony uszálya.
Koravén tavaszi estén
Csönd van a horizont-mezsgyén.
Szunnyadnak pocsolyák, erek,
Tornáznak hideg-seregek.
Tesped az éj, a vén álnok;
Ásítanak éber álmok.
Koravén tavaszi estén
Szél pityereg Múlt elestén.
Valami fáj a Mélyben lent..
Rezignáltan hallgat a Csend.
Minden hangnak árnyéka van;
Minden, minden tanácstalan...
NEGYVENHATODIK RÉSZ
Szélfarkassal egyszer vándor írástudóként hozott össze a sors. Egy aprócska Orontész-parti város uraként éppen a szomszéd porfészek ellen fenekedett. Még akkor is bronzkarddal hadonászott, amikor négyszemközt maradtunk, és csak úgy ömlött belőle a habókos önámítás.
Már tudom, hogy magammá kell lennem,
hátam lássa mind, ki szembe köpne,
ember vagyok, hirdetni hát fennen,
hogy nem élek ebként, láncra kötve.
Szabad legyek, hogy bennem a hűség
arámhoz, népemhez úgy hevüljön,
mint – lefojtva bár – Pakson a tűz ég,
lobbanjon fel szikrázó betűkön,
Ér-e még valamit ez a mai csárda?
Vagyunk-e még?
Kell-e a kokárda:
Eleink haltak,
Küzdöttek...
Megérte?
Értük a kokárda,
S egy vak zenész ütleget kapott érte...
Ilyet ki tehet?
Miféle bitang emel a vakra kezet?
Hol történhetett ez a gyalázat?
A határon túl?
Messze idegenben,
Ahol a magyar nem ember?
Valami földi pokolban,
Ahol vastag halmokban áll
Az eladó gyűlölet halmaza?
Nem...
Idehaza...
Mint rossz bekecs,
Szakadunk kétfele...
Évtizedek vetése
Érik be vele.