Blogok

Fülledt nagy melegben

Még szellő se rebben,

Hétköznapok fuldokolnak

Egyre nehezebben.

Torlódnak az évek,

Idő-tűzben égnek;

Emlékek áradatában

Úsznak a remények.

Ember néz az égre,

Reszket puha Béke,

Két szelet idő-kenyérnek

Nyár a tölteléke.

Fülledt, nagy melegben

Lét függönye lebben,

Izzad a kis gnóm Jövendő

Mind keservesebben.

Nem látszik a felleg,

Propaganda billeg,

Szétfőnek a liberális,

Globális idillek.

Fényt szitál a lenge nyárban

szellő tánca lombok zöldjén,

szárnyak nélkül köztük jártam,

odafent, a tündék földjén.

Szellő tánca lombok zöldjén,

ringó ágon röpke neszek

odafent, a tündék földjén,

gondolatnyi porszem lebeg.

Ringó ágon röpke neszek,

kacaj csendül, szívnek balzsam,

gondolatnyi porszem lebeg,

s átölel egy könnyű dallam.

Kacaj csendül, szívnek balzsam,

fényt szitál a lenge nyárban.

s átölel egy könnyű dallam:

Szívet, lelket szólít meg a csend,

mélység  magasság benn’  összecseng.

Tér – idő egységbe fonódik,

távok közt  határ elmosódik.

Felhangzik szférák lágy zenéje,

áthatja szeretet mélysége.

Szív megnyílik, kattan a zárja,

Isteni  Szó titkát kitárja.

Nincs az a kincs, mi drágább volna,

ha lelket érint igaz volta.

A teremtő kéz átformálja,

új emberként néz a világra.

Schvalm Rózsa

(2015-07-20)

Vízparton a napfényt kedveld,
(hő-hullámos nyarat rendelt) -
ne feledd, hogy köszönj néki,
s mosolyod se legyen régi.

Üdvözöld a szellőt, felhőt,
hadd érintsék kopott belsőd -
vigyenek színt unt lelkedbe,
nyájas hangzót morc nyelvedre.

Jöhet most már a zöld fűszál,
finom-selymű, vékony bűbáj -
hamvas-zsenge illat-matrac,
ráfeküdvén szűn' harag, dac.

És ha hattyúk feléd úsznak,
(öten lesznek, nem egy lúdnyak!) -
gondolj arra, én ott jártam...
minden évben, minden nyárban.

Az idővel nem békülök,
az ellenség köztünk örök,
fut utánam, én előle,
kevés van már csak belőle.

Amennyi van, kihasználom,
nem akadályoz még korom,
fiatalon többet tettem,
dolgozom az egyenlegen.

Csöndes hajnalban már írok,
üldöznek a gondolatok,
színes formába foglalom,
megvan hozzá az alkalom.

Az idő csak hadd üldözzön,
azt diktálja az ösztönöm:
én győzöm le, nem ő engem,
alulmarad a versenyben.

Egy választáson történt, az 1880-as évek közepén, valahol Magyarországon.

—-

A kormánypárti jelölt megtollasodott iparbáró volt, aki tényleges bárói címet is vásárolt magának a királytól. Tartott azonban ellenfelétől, a híres magyar tudóstól. Mindenképpen ő akart a képviselő lenni, és úgy gondolta, napnál világosabb, hogy erre csak ő alkalmas. De mi lesz, ha ezek a buta polgárok és még butább parasztok mégse rá szavaznak?

Valahogy meg kellene győzni őket! De mivel?

Valami kézzelfogható dologgal!

Ne féljetek, csak semmi pánik,
ez itt a jéghegy, nem a Titanic! 
Nem botor ember-kéz alkotta,
a Természeté volt a kotta!

Kristálytömeg, és bármily furcsa,
ami látszik, az csak a csúcsa.
Vele utazunk, messze, délre,

Panaszkodik, aki fél,

Butul, aki szesszel él;

Kisvilágát megszentelni

Csak az képes,

Aki igaz szívvel

Él.

Ricsajozik a profán,

Mászik az uborkafán;

Azt hiszi:

A több fogyasztás

Jobb életet ad

Talán.

Kapzsi háttérhatalom

Gubbaszt a lét-romokon;

“Szabad” piac-édenkertet

Ural

A dollár-pofon.

Minden anyag,

Semmi lélek…

Profánföldön – nincs is Élet.

Panasz-puszta, Harag-patak;

Tévé rágta porsivatag.

A földhöz köt minden

Ki mindent tud, mindent lát,

ismeri szívek mélyét.

Szeretettel tekint ránk,

tudja mi a kísértés.

Sivatag pusztaságán

kitartott erős hittel.

Nem győzte le a sátán

cselszövő ígérettel.

Hogyha jő a kísértő,

letekint a Mennyekből.

Bennünket is megment Ő,

felemel a mélységből.

Kőszikla Ő, erős vár,

megvédi bárányait.

Biztonságban van a nyáj,

elűzi éj árnyait.

Hajnalt derít csillaga,

lelkek egén felragyog.

Vonz tiszta, friss illata,

Mikor a kertre lomhán leszáll

és csendet kiált az éjmadár,

előbújnak az apró neszek

a tettek alól, s észreveszed,

amit elfedett eddig a zaj,

a lét lármája, a zűrzavar,

vásári, olcsó szavak mögül

kitántorogva előkerül

az igazság; még hulló leple

takarja, de mint bábos lepke

gubója nyílik, pőre testén

villanó fénnyel csorgó festék.

Jó barát a csend s az igazság,

összefonódva tanítgatják

a tekervényes agyzugokat,

s jövetelükre felzuboghat

Rétek fölött szárnyal, lepkeálmot kerget,
pillangót pompázó szivárvány-szerelmet.
Magát sem kímélve keresi a szépet,
viharfelhők közé igen gyakran téved.

Lába elé a vágy száz virágot hajít,
kerüli a mező szúrós bogáncsait.
Két összetett marka gyóntatókalitka,

TIZENKETTEDIK RÉSZ

Intettem a kormányosnak, mire a Vízisellő irányt változtatott, és megközelítette a Tengeri Szellőt. Ez nem volt túlságos vakmerőség, kíváncsiskodni mindenki szeret.

-         Micsoda pompás hajó! – kiáltottam a tisztek felé. – Nem eladó?

-         Kéne mi, fickó? – felelte a kövérebbik. – Sose lesz a tied!

-         Melyik asztlanti hajóépítő műhelyben készülnek ilyen remek hajók? – próbálkoztam tovább.

Forrás hűsén akkor hajnal éledt,

mikor fényben tündökölni Téged

megláttalak, sugarán a Napnak,

mentem volna veled, hogyha hagynak!

De a szó, mit térdre esve vártam,

elmaradt, mert így, halálra váltan,

szárnyak nélkül nem teremt a lélek;

gondolatnyi vágy, parányi félszek

összezárva tenyeremben, mintha

ott volna az élet összes titka!

Mosolyogtál, és könnyeid tükre

vigyázóm lett akkor, mindörökre.

A testem genetikailag hibás,

Szabadság.
Ó ég, mennyi ruhát adnak Rád!
Ha lehántanák gönceid mind -
vaj'h fáznád-e a fedetlen kínt?

SZÁZHETVENKILENCEDIK RÉSZ

A költészet tehát sohasem profanizálódhat – illetve profanizálódhat, de ezzel elveszíti jelentőségét, és nem képes betölteni küldetését. Utóbbival kapcsolatban azt mondhatjuk, jelenlegi kanonizált profán költészetünk nemcsak nem tudja, egyértelmű, hogy nem is akarja felvállalni a feladatait.