Blogok

Meddig fáj még, hogy nem érzem meleged,

hogy’ hallgatnám szavad, és nem vagy sehol?

Valaki nemrég ugyanúgy nevetett, mint Te.

Kerestelek. Talán látlak még valahol...

Most a szűk utcákat járom emlékeiddel,

és a  sikátorok mélyén csókjaidra emlékezem.

 Rád gondolok: ahogy kezed szorongatom,

amikor, beletettem tenyeredbe az életem is, amely

 pitypangként,  ujjaid között elszállt . Szélnek eresztetted...

Nézem az utat, hátha visszajönnél, s akkor, mint gyönge

kis madarat óvnád, védenéd szerelmünket,

Fényárban úszom,

szárnyalok  vágyaimmal.

Versektől élek.

 Mysty Kata
A vers közkincs

Március mezejét

Zimankó szállta meg,

Reszketett a fagyban

Ember, állat, gyerek.

—–

Jeges vízzel telt meg

Minden gödör, árok,

Mégis kinyíltak a

Bátor hóvirágok.

–

Hó jöhet, jég jöhet,

Mégis nyílni tessék;

Az Élet bizalma

Tavasz-kötelesség.

—–

Gazdasági telek

Fájó Földre hullnak,

A gyümölcsfák mégis

Virágba borulnak.

—–

Sokan nyegle divat

Szőnyegére ülnek,

Mégis lesznek Anyák,

Akik most is szülnek.

—–

Megegyeztél te már rég a sorssal,
fogadkoztál: megcsinálom én!
Hogyha kell, hát beéred a torzzsal,

Most is látni vélem apám kezét,

amint simítja lágyan a dongát.

Lelke előre látja szépségét,

ráncok mögött őrzi a tudományt.

Érzi a szálkát kérges tenyerén,

ujját századszor sebezve végig.

Nemes fák adják neki kenyerét,

most királyi bornak hordót készít.

Arcát a lángok festik vörösre,

Múzsámnak csókjára ébredtem reggel,

varázsa belengte hálószobám,

mézízű gyönyörben ringató tenger

selymébe fonódva, ilyen korán.

Levélen gyöngyökké rezzenő harmat,

hajnalfény öltöztet aranyba fát;

áhítat csendünk most meghitten hallgat,

s lélekhúr pengeti szívünk dalát.

Gyengéd Nap gyémántot szitál a tájra,

Volt otthonom, és volt szép nejem

Gyermekeim is. Szép volt a szemük...'

Puha párnákkal bélelt fekhelyem

ma már csak vagyok, de nélkülük...

Megszállt a mámor, lelkemre ült

elvette féltett  kincseim,

s ha a lélek e hiánnyal szembesül

csak szomorúan szenved „nincsein”...

Arcotok látom könnyeim mögül

bánattal bélelt,  hideg a  föld

Szívemben a magány néha még örül,

ha emlékük esténként úgy betölt...

Elfáradt testemben még égne a tűz

szikrát ha gyújtana, s akarna kéz

Párnacihák, dunnahuzatok közé bélelt a Nap.

Ma minden szép. Az emberi lények is, mind valahány.

Zsibbadt erekbe megtért az élet, ölelni már,

szeretni, szeretne a szív, ha új reményre kap...

Megölel a föld, s az ég. Hozzád hajolnak

a kertben a ma még meztelen, vézna fák,

Te szemembe nevetnél újra, s érezném

 a fűszeres tavaszt, az összes illatát...

Csókod a bor benne, édesebb, mint a méz

A frissen megtört menta, hűs leheleted

és citromillattal ölel mind két kezed.

Hetvenkettedik rész

Az előző rész végén előrebocsátottam, miféle értelemben fogom használni a következőkben az alábbi két jelzős szerkezetet:

• Ø      Magas költészet
• Ø      Minőségi költészet

Nem árt a definíciót megismételnem, hiszen az alábbiakban a két jelzős szerkezetet kizárólag az itt meghatározott értelemben fogom használni.

Tehát:

Ki mondja meg, mi lenne jó, s ki az ki szabhat árakat,

ki mondja meg, mi nem való, s miképp becsüld a másikat?

Mit ér a szó, ha nem sugall - mit ér a munka hasztalan -

mit ér, ha nem hat - úgy ural, s mit ér a vágy, ha parttalan?

Legyél te fáklya, égj, vezess; mutass utat, tanítsd a jót,

hited ragyogja két szemed, s dalold a szót - a biztatót.

Itt van végre

Hajnal horizontján rózsaszín - derengés,
keleten feljő a nap égő korongja.
Itt van végre a friss kikelet, ébredés,
rezzenő, lágy szellő már a tavaszt hozza.

Csendragyogásod

lázas naplementében

gyönyörűséges…

Szememben izgalommal

vibrálnak még színeid.

-----------------------------------------

Halk muzsikaszó.

Sötét lepellel a csend

rám takarózik.

Csak egy tücsök, ki zenél,

alkonyatkor révbe ér...

-------------------------------------------------

Szférák Zenéje – csillagszerenád;

Betölt minden szerelmes éjszakát.

—–

A vénülő Föld hallgatag egén

Valahol mindig éled a Remény.

—-

Amíg a Hold álom-ködöt kavar,

Valahol mindig felcsendül a dal.

—–

Szférák zenéje – csillagszerenád;

Csendes, akár egy meghitt, jóbarát.

——

Dal-mágia; a Múlt fennen ragyog -

És hallgatják a néma csillagok.

—–

Dallam-varázsba rejtve hömpölyög

Valami mélyen ősi és örök.

——

Szférák Zenéje – csillagszerenád;

Egy ronda vénség köpött a járdakőre

Aszott teste, mint ázott rongylabda

s görbítette, mint csikasz kandúr, s folyatta

szét, véres, régi nyálát, székre, kőre-

Kába szegény, sietne, hogyha enne...

Érted? Hová mész? S a hányás a padon?

Mossál! Seprés! Lapát az asztalon...

S ez mind, nem lesz húszba. törlesztheted...

S ha pénzcsörgést hallanál hét körül...

Érzed? Százasok. Vagy új húszasok csak.

Összeszeded mind, s hozzám áthozod ma

 ami van...Szorulsz, ha körmeid között ül

Isten rózsakertje

Ne félj, ha rád zuhan a magány,

ha nincs kihez szólj, üres a ház!

Engedd be a fényt a szívedbe,

s nyílik Isten  szép rózsakertje!

Középen fénylőn áll a kereszt,

sugárzón árad a  szeretet.

Tövén életvize patakzik,

lelked soha meg nem szomjazik.

Ahol az ég a földdel összeér,

s hullámoznak hegynyi habok,

éledt egy sziget, neve Rela.

Körbeöleli a végtelen tenger

lakói szerelem angyalok,

kiket nem láthat soha az ember...

Testük nemes, izmuk acél

szemük vörös, akár a vér,

lányok haja selymes, szőke,

s a férfiak sörénye hófehér

 szárnyon szállnak fel az égbe,

hová csak a gondolat, ami elér…

Tollruhájuk ében-árnyas

széllel járnak,babonáznak,

éj-felhőket zaboláznak.

Becses tolluk, ha elhullik,

boldogtalanságod múlik,