Blogok

Szalmasziveknek éled a lángja,

s jár ma vigyázva éj parazsán.

Könnyü fehéren izzik a lélek,

szív zakatolva ver szaporán...

Lágy lufiálom szelleme elszáll

friss szeretőket felzaboláz.

Annyira vágynak éhhel a szépre

nem riogat ma tűz- tulipán.

Csak bazsarózsát könnyez a harmat

hajnalidőben nyár derekán

Életet ásít, álmai nyílnak,

majd megöregszik szirmaiban.

Lenne vigasság mindig a földön,

lányszerelemben élne  legény…

Elcseni csókját, ajka a forrás,

megmerül abban hűs vizekért.

Először csak a nemlét csendje,

míg megszületsz vagy belehullsz.

Létedért fohászkodsz esengve,

bár tudod, hogy még lehúz

az örvény, s magadat megadván

kilépsz a létező világból,

körülvesz valami űri posvány.

Lent másoknak szerelme lángol.

                   * * *

Így merültem el és újra fel,

lényem némán sorsommal perel,

a gyógyító kés egy darabot

e porhüvelyből kiharapott,

s míg kívülről láttam magamat,

a halálnak voltam nagy falat,

tevékeny szikék, pengék között

Sok a munka,

Május van;

Táncol a természet,

Felhőmosoly,

Virágillat

Nevetésre késztet.

—-

Ébred a Nap,

Május van,

Nyílnak a virágok,

Hajnali, szent csicsergéstől

Elfonnyad az átok.

—-

Sok a munka,

Szent tavasz,

Soká jön a péntek;

Életre kel

Minden tövis,

Ásít a beléndek.

—–

Buzog a vér,

Május van,

Szerelem szikrázik,

Az ördög szájába való,

Aki nem cicázik.

—–

Sok a munka,

Május van,

Nézd mily szép a Hold, palástja, hogy ragyog,

szívünk udvarát a fénye járja át,

lenge szél dalol szerelmi áriát,

lelkem ünneplőben, újra itt vagyok.

Úgy ölelj ma át, mint lomb a parti fát,

higgyem el neked, hogy vége sose lesz,

féltőn nem sebez az ember, ha szeret;

mint ahogy az Úr a lelket menti át.

Vigyázz úgy reám, ne vágyjak innen el,

mint egy árvát ringass karod melegén,

szemed tiszta tükre legyen ima, jel,

s új remény foganjon álmunk mezején.

Lélektől szól

Lélektől szól a tiszta szó,
róla, ki egy, igaz való.
Aki eljött, s aki elment,
általa Ő most is jelen.

Szél zúgja, vagy a csend beszél,
csak nyitott szív érti nyelvét.

Ráhangolva rezdül húrja,

Uram!
Ön Zsugori?
 
Uram!Ön Zsugori?
Bankja nincs,
de pénze: hatalma!
A tudást feladta, a
tandíjat így Önmagának
utalta...
 
Szeretet keresse,
kezét fel
az égbe emelje!
Csillagok közt temesse,
celebsége hulló
Én-egét!

Ó, tudtam én már akkor is;

Orfeusz sötét, sziklás útja vár,

megszabdal majd ezernyi zord tövis,

vérezve, tépve, tántorogva bár

végig kell mennem a hosszú éjszakán.

igen, már akkor is tudtam én:

szívott a lét poklának örvénytorka,

porba hullt a királyi diadém

fejemről, s csak bámultam az asszonyokra:

megannyi rút hűtlenség tövisbokra.

Indulj hát – mondtam magamnak.

Utadon millió sziklacsipke, vércsepp.

Tíz évet, tán húszat is megadnak,

kibírod, ha viseled a vértet,

 Zivatar

Vad szélvihar támad

felhő jön, sötéten,

villámok tűzlángja

ível át az égen.

Belezúg a csendbe

elemek csatája,

sűrű esőcseppek

hangos koppanása.

Repedezett földnek

szíve dobbanása,

szomjas, szikkadt rögnek

öröm sóhajtása.

Új frizurát hord a nejem,
árnyalata mint a kajszin,
- puhafényű szatén-selyem -
nagyon menő ez a hajszín!

Hetvenhetedik rész

Ebben a részben megvizsgálom, miféle „eszményt” is állít elénk a napjaink önmagát felvilágosultnak képzelő globalizációs ideológiája, hogy tisztán láthassuk, mit is szolgál valójában a globalizáció jelenlegi szisztémáját erőltető nagytőke által fenntartott kanonizált költészet, hogy megértsük, miért is vált olyanná, amilyen.

Baljós éjjeli óra nyomaszt,
sündörgő árnyakat ránk tapaszt.
Rettegés keres áldozatot,
bűnös féli a kárhozatot.

Két világ közt rekedt szellemek,
többé senkinek sem kellenek.

Lelkemmel körülfontalak,

áttetszik rajtunk a világ,

ha létünk holtomiglan így marad,

ki nézhet téged, engem, és ki lát?

Szellemem beléd kapaszkodik,

torkomból hangzik bűvölő dalod,

messze űzöd a poklok bugyrait,

ha nem dalolnék, meghalok.

Egyek vagyunk a Nap, a Hold alatt,

magányunk látják, szemükben szánalom,

mindenhová mélyemben hordalak,

senki sem hallja harsogó dalom.

Nyújtózhatunk a messzi csillagig,

ha nem némulsz el énbennem soha,

Mállik az éjszaka, harmatot izzadok,
míg tenyerembe potyognak a csillagok.

Hajnali szél seper, illan a fű szaga,
villan a Nap szeme, bánatot űz maga.

Színarany üstöke kúszik a kékre fel,

Nem volt hiába

Útját járja a vándor, néha megfárad a lába,

oly nehéz feljutni a völgyből a hegy magasára.

Ahol közelebb az ég, sokkal szikrázóbb a napfény,

oda vonzza a vágya hol vihartól kőszikla véd.

Hol a tiszta forrás fakad, tükrében arcát látja,

Teremts valamit elő belőlem;
tudod, egy alapanyag vagyok,
légy a kisisten, felelőtlen,
körötted bolygók, sáfrányló-napok.

Azt hiszem Korzó szeretnék lenni,
egy macskaköves sanzelizé.
Kávéillattal kedvet csenni,

Kilépni szépen önmagamból,

elhagyni múltam rácsait,

börtönömben megannyi vad tor

emléke nyűgöz magamhoz itt,

s e parányi planéta-röghöz,

mely némán száguld át az űrön,

de míg bent valami szív dörömböz,

e rabságot el kell tűrnöm.

Vágyom magamból kiszakadni,

suhanni fönn csak súlytalan,

hol senki nem tud lelkembe marni,

hol egyedül se vagyok magam.

Elszökni messze, túl a galaktikán,

azon is túl, egész az Istenig,

akihez felzeng minden imám,

Olcsó korban,

Profit-porban,

Globális reklámvigyorban

Egyre drágul a koporsó,

Híg a szó,

S az ember olcsó.

——

Haldoklásban,

Hanyatlásban

Ragacsos celeb-sodrásban

Vonít dallamtalan ének;

Futnak a

Hallgatag évek.

—-

Olcsó korban,

Torz vigyorban

Halálsereg libasorban,

Csörög az elmúlás-készlet,

Ifjodik

A vén enyészet.

—-

Olcsó korban,

Rossz lavórban,

Szétfoszló idő-szatyorban

Szívélyes Lucifer-vigyor;

Tekints rá!

Uram, pusztában bolyong e nép,

az éj oly sűrű és oly setét.

Nap hevét viseli nappalon,

s a szomja nem enyhül hajnalon.

Lázadó szíve hozzád kiált,

ígéret földjét elérni vágy!

Nem leli az utat nélküled,

óh, szánd meg a tévelygésüket!

Tekints rá mindenség Istene,

felhő s tűzoszlopod vezesse!