Blogok

A Dunán

Bűn áradna most a Dunán?!
Csak jelzi talán!?- Meg nem áll!
Türelmet kér, nem tehet mást...
Telik lelke, duzzad, dagad.
  Kihívja Isten jogos haragját...
S kivárja a még születő csodát.

Mysty Kata

Jössz felém ifjú évek harmatán,

sorsunk egymásba hajló útjain,

egy összekuszálódott pillanatban,

lüktetésben eggyé vált bódulatban,

itt vagy vénségem gyűrött hajnalán.

Fehér a lelkem, fehér a szárnyam

Tűz megöl engem, tűzben halál van.

Zúgó folyóban, tengernek árján

völgyben, hegyekben, mindig találj rám...

Találj meg engem, mert ma elégek

tollaim fosztják, átkos lidércek.

Gyújtanak tűzzel, égetnek lánggal

el kell, hogy menjek sötét halállal.

Tengernek habját gyulladni látom

tajtékot szikráz, izzó zsarátnok.

Égetik szárnyam, szakítják lelkem

már nem találhatsz, többé meg engem.

Tűzben halállal érted megégek

utolsó szóval üzenek néked;

Nyár volt

Bandukoltam, könyv a kezemben,
múltbéli titkok benne rejtetten.
Ismerős úton járni élmény,
feltört a mélyről ezernyi érzés.

Lángolt a nap a nyári égen,

Mormold, hogy "a holnapért",
azért mondasz már imát,
nem az átkos tegnapért,
mely kerted alatt visszatért,
s rendez nagy patáliát.

Hangosan mondd: "vége van!
Vége van, tűnj kényszer el!"
Fésűfog fejbőrbe mar:
mert szépre fésült múlt takar
minden egyes vétket el.

Fájó seb ha felszakad,
jódnál jobb a néma Hold,
s tükörképe: önmagad,
egy fáradt-sápadt sárdarab;
Úr nélkül csak puszta volt...

Hetvenkilencedik rész

Miután idáig eljutottunk, most már sejthetjük, hogy valami igazán meghökkentő és elgondolkodtató eredmény vár ránk a gondolatmenet végén.

Nem vagyunk azonban még ott.

Fáradt öreg harcos - a mi kék Dunánk,
gátat rontva hullat könnyeket múlt okán;
- szomjas homokzsákok - alig győzik, isszák...
Felkavartan hömpölyög Ő!- rögök útján.
Bölcs rabbiként fedd meg;öntve szigorát.
"Legény a gáton! -, mind összejött rokon.
Összemos-e veszejtő folyamár Gond-okon!

Jöjj, gyönyörű nyár, annyira várlak,

szórd ránk a napfény érett aranyát!

Szép kegyed hintve hódolj a mának,

csókold a kelyhek szűzi ajakát.

Bontsd a virágot, drága bibéjét

hadd lakomázza a méhek raja,

s apró harangok hálamiséjét

zengje a szélnek a zönge dala.

Fénylő szemekből tűnjön a bánat,

- ég peremén a türkiz Mennyei -

rebbenő sóhaj fűtse a vágyat,

s lángtüzét hűtsék éjek könnyei.

Érleld a búzát, hozz reánk jó sort,

gazdag időknek a dús melegét,

Vudu varázslat

kezedben ékszer

lelkedben állat

soha nem érsz el

szemedbe szúrva

fekete rózsa

rontásod újra

halottnak csókja

törés kezedben

Szép hazám, miért a múltra vársz?
Keserű fájdalmadból kizársz.
Hadd érezzek kínt, ürességet,
mely sok atyafiszívet éget!

Szép hazám, miért múlik a gyász?

A Nap utolsó lángja ellobban,

nem hallik a lombok suttogása,

árnyat sző lusta est félhomálya,

tanyát ver a csend a hegy aljában.,

hangtalan az éj, szótlan a magány,

csak a Hold-fény játszik szobám falán.

Anyag szárnyán,

Idők árnyán

Elfáradt a Hold;

Mert egyre tétovább a van,

S mind fényesebb

A volt.

——–

Kvázi-örök

Csillagködök,

Között a lét rideg;

Az anyag szellős takaró,

S a végzet

Jéghideg.

—–

Mint vén kobold,

Fáradt a Hold,

Az üstöke deres;

Ütött-kopott

Idő-buszon

Ülőhelyet keres.

—–

A Nyár

Silány,

S alváshiány

Borzolja üstökét;

Kelletlenül

Enged utat

A közönyös sötét.

—-

Rét ölébe vetem ágyunk,

madárdal az imádságunk,

párnám vállad puha gödre,

itt maradnék mindörökre.

Ne szólj kedves, becézz némán,

boldogságot lehelj énrám,

hajam simítsd két kezeddel,

mosolyt hints rám szép szemeddel.

Bőröm borítsd szelíd csókkal,

szénaillat-takaróval;

szomjas vággyá feszül álmunk,

hajnalpírban fürdik nászunk.

Második változat

Szomjas vággyá feszül álmunk,

rét ölébe vetem ágyunk,

Ég mezejében száz csillag, nézd, fénye kicsorbult!
Szűrte a kéket lágy felhő, majd könnye kicsordult.
Sír vele mindig búbánat, félárva szivekben
jajszava, zengőn hegynek tart tévútnak eredve...
Habja a duzzadt tengernek vágy partot epedve.

Félálom s ébrenlét határán
villódznak így színes emlékek:
hullám vert vizén ezüst fények,
s futó vonatablak, ha tájt vált. 

Ha végiggondolom, az éltem
tarka csokrába tüskés rózsát,
és lóherét - Fortuna csókját –
s mellette csalánt bőven téptem. 

Az istenasszony telt kacsója
sajnos ritkán érintett engem.
Apró hólyaggal telt a testem,
s három tőrdöfés vitt padlóra.

 
Léleksebem bár múlhatatlan,
megemésztettem. Túlhaladtam.

Ázott pacal e nyár, bús, baljós gyötrelem
emészti már tüzünk, maga alá temet;
csalóka játékot űz most veled, velem,

Az irodalomtörténeti pletykák szerint a magyar irodalom leghírhedtebb érdekházassága 1905-ben köttetett; az akkor 28 éves kezdő irodalomtörténész, Voinovich Géza feleségül vette a néhai Arany László 1857-es születésű özvegyét, Szalay Gizellát. Egy húsz évvel idősebb nőt. A nővel együtt megkapta Arany János terjedelmes – és ma már teljesen ismeretlen – irodalmi hagyatékát.

Persze, semmi sem bizonyítja, hogy valóban érdekházasság volt. Abból, amit tudunk, lehetett éppenséggel szerelmi házasság is.

Ég veled május, veletek is csábos cseresznyék!

Csókalegények, seregélyek csemegéztek

még minap  a rejtő, zöld lombok között.

Kelletően pislogó, kövér eperszemek

 megigéznek, csábítanak erotikus gondolatokkal ...

vajon másnak is hasonló vágyakat ébresztetek?

Mert buja öleléssel, lám, eljött a június.

Kinyíltak a rózsák, lenge jázminok is árva fehéren,

 szeplőtelenül. Nekivetkőztek a lányok ; csitri mosollyal,

jóleső kéjjel nyugtázzák: igen, kellenénk, beszélnek

az éhes férfiszemek. Karcsúderekú asszonyok is