Azt mondják, sír a hegedű,
mikor nótát húz a zenész.
Üveghangokon nem derű,
jajszó nő, mint tavaszi fű.
Alig hangzik, majd szaporán
füledig ér a hangmező,
mint szemedben nap hajnalán
Bárányfelhő-pamacsok
Fenn a nyári égen;
Egy-egy nyári pillanatban
Földre száll az Éden.
-------
A múlt sose nyomorít,
Jövő sose éget,
Mindig csak az éppen megélt
Pillanat az Élet.
-----
Néha egyre rövidebb,
Máskor egyre hosszabb,
Csak a nem létező jövő
Lehet egyre rosszabb.
-------
Bárányfelhő-pamacsok,
Díszei az égnek;
Békességes, tiszta vágyak
Szent lángjában égnek.
------
Sóhajtanak gömbölyűt,
Nyári csókok végett;
Már megint a háború, a láger, a Don,
ahogy ráncokat gyűr tükörhomlokodon.
Hallgatom, hány hétig volt ebédre lófej,
miért nem maradtál ember, csak egy tróger,
mert szeretett Istent játszani a náci,
Szúette szekrényben tokjába zárva,
a vonóval párban lakk koporsóban,
múltjára gondol; a szép vajon hol van?
a néma hegedű, áldásra várva.
Régóta hallgat, tán már meg is békélt,
a dolgát megtette, csodákat művelt,
ha fájt, soha nem sírt, hallgatott, hűn nyelt,
sorsától megkapta azt, amiért élt.
Mily meghitt volt, mikor csöpp kis ujjacskák
ismerkedtek játszva, félénken vele,
sehogy sem állt rá a szöszke lány keze,
vonót cincálva a húrját nyaggatták.
Házát gyönge hátára vette,
csiga iszkolt az ár elől;
víz mögötte, felhő felette,
a világ tán ma összedől!
Giliszta csíkolt, pucolt a pók,
béka elugrott, gyík szaladt,
menekültek a talajlakók,
élő ott veszteg nem maradt.
Riadtan álltak már az őzek:
az egész világ idegen,
ingovány lett az ősi tőzeg
az ártéri kis szigeten.
Egy percre megdermedt az ember,
Kapd fel a bocskort,
Húzz külföldre,
Ott frissebben zöld a föld,
Ott a kerítés,
Mind szafaládé,
Még a szemed se töröld!
Úgyis pusztul,
Züllik az ország,
Külföldre, magyar ifjúság!
Ne is gondolj már haza többé,
Külföldre, magyar ifjúság!
——
(Aki mindezt elhiszi, Mariskább Ilusnál,
Aki komolyan veszi, trabantabb a busznál!)
——-
Egy kis pénz, ami kéne,
Semmi más nincs, amit akarunk,
Mindent rugdosva félre
Törve-zúzva megtollasodunk.
——
Abszolult-tok
Freskók a falon:
porszembe fagyott moszatok;
maszatok.
Porszem-aktok ; visszamaradtok
porszegő hegromon.
Harpag orom, örök horog...
Pókháló rajzolat ; hálózza
barna harangtok.
Arany csalitok ; ezüstbe haraptok.
Rokon okok , rokonotok...
horogra akadtok.
Arcod színtelen fényét mosollyal színezném.
Meglepnélek könnyű álomidővel,
ha elvágyna tőlem szerelmed. Felhőket hoznék
esőcsepp könnyel, gyöngyökként - láncnak.
Foszlós puha csókot, s az barackízű lenne.
Felkérés - fiatalságra
Percek időben,
léptek a térben
lejtik a lábat
képre, zenére,
sok színes fénye
helyt ad a táncnak.
Röppen a kislány,
lepke itt-ott száll,
hív mulatásra,
Szeretet szál
Istenem, kérlek, szereteted
kísérje, kedves gyermekemet!
Gyorsan elszaladt a gyermekkor
egyengesd az útját mindenkor!
Bár távol sodorta a sorsa,
szeretet szál nem szakad soha.
Boldog házassága számomra
öröm, s ajándék két unoka.
Útra kelek mikor tehetem.
Kicsit ha közöttük lehetek,
szívem megtelik vidámsággal,
sok, fénylő szeretet – szikrával.
Duzzog a fenség, elvonul árja.
Karmait fenték – medre karámja.
Árteret töltő ereje villant,
gátakat söprő vágya elillant.
Megzabolázta vasbeton vértje,
homokzsák-gátja védekezése.
Partjain pulzál mész hava földön,
már csak a buzgár tör fel a zöldön,
s belvizes, sziksós réteken, földgát
nélkül a szittyós láp vedel zöldárt.
Csápja behúzva – ernyed a teste,
ámde csak szunnyad! Éber a beste…
József előtt hatosfogat,
Formálj át!
Évek sodrában formálj át, Uram,
miközben barázdát szánt az idő,
s megkopottá lesz, avul a külső,
szív kemény kérgét levetni tudjam.
El ne rejtőzzem soha előled,
mint Ádám, s Éva ott az Édenben.
Gyarló voltomat nem leplezhetem,
hisz nincs titok, mi rejtett előtted.
Hívó szavad a jó útra vezet,
megment a világ hívságaiból.
Megóvsz csalóka bálványaitól,
köszönöm Neked, vigyázó szemed..
Van úgy, hogy sírva ébredek,
olykor az éj is megvisel,
vágyódva fognám két kezed,
s nem érem álmomban sem el.
Nyújtanám én is úgy feléd,
ahogy a néma csillagok
szitálják gyémántfényüket,
mikor a Holdjuk felragyog.
Töröld le kérlek könnyemet,
s legyél az éjem fűszere,
érintsd meg úgy a lelkemet,
mint árvát angyal szűz keze.
Nyolcvanadik rész
Szerelem nélkül az ember még kevésbé lenne életképes, de ennek belátásához el kell jutnunk odáig, hogy legalább többé-kevésbé képesek legyünk definiálni a szerelmet. Ettől ugyanis még mindig nagyon messze vagyunk.
Az eddigiek alapján mindenképpen fel kell vetnem, hogy a szerelem lényegesen összetettebb jelenség annál, aminek a hétköznapi ember gondolja.
Még járd a vitustáncod, kelepelj gólyamadár,
hosszú lábad jó lesz ha odavágod, ne sajnáld!
Csak békára, szöcskére vágysz? Dögunalmas étrend!
Művészlelkek kicsúfolnak:Nézd a szerencsétlent!