Nem siratom februárt,
Ő se sirat engemet,
Tiszta fényű napsugár
Aranyozza az eget.
Búcsúzom hát a téltől,
Nem kívánom vissza már,
Remélem, hogy tavasz jön,
Útban fecske- s gólyapár.
Talpunk alatt zöldebb fű
Fogad majd, ha játszani
Hívom unokához hű
Nagyapámat s kacagni
Fogunk, ha a labda száll…
Nem törődünk semmivel,
Aki velünk tart, jól jár,
Kedvünk magasba szökell.
Önmagában nincs szeretet,
rajtunk, embereken múlik,
ez az érzés helyet kap-e
ott, ahol a lelkünk nyílik.
Rejtőzik szívdobbanásban,
hosszú múltú barátságban,
új, szerelmes ölelésben,
régen kötött szövetségben,
gyermekarc simításában,
családi odaadásban,
alkalmi ismeretségben,
békesség megőrzésében.
Otthon - szoros együttlétben,
utcán - minden átkelésben,
---Egy netes barátnőmnek ---
Ó, ha hozzád röpülhetnék,
eleséget bőven vinnék,
szárnyaimmal megóvnálak,
fészkedhez keresnék ágat.
Jaj, de nagyon messze laksz te!
Tengeren túli erdőbe
nem jut el bús csicsergésem,
hogy érted ver árva szívem.
2010.08.05.
HŰTLENSÉG
Bizony már hűtlenebb vagyok hozzád,
nyári barátom, nagy folyó,
hagyom, hogy halaid elorozzák,
partodon elcsitult a szó.
ÁLMAINK, VÁGYAINK
Csörgedező patak már az életünk,
Olykor kőakadályok közt lépkedünk,
Széles folyammá válni rég nem vágyunk,
Csak naponta célba érni - az álmunk
FA
Nem vagyok örökzöld, mint egy melódia,
Nem is kell ágamnak végleg kimúlnia.
Én is megsárgulok, mint a többi társam,
Fogunk-e meghátrálni?
Nemigen!
Ez a bicikli másmilyen:
Ilyen!
——–
Itt nem lesz protekció,
Suskus,
Stikli;
Ez másmilyen bicikli.
——-
Az anyag
Amint egy-két imádója akad,
Istent tagad;
De hogyha a Létről kérdeznek tőle,
Entrópiába menekül
Előle.
——-
Lopott illatban járó talmi fenség
Az intézményesült reménytelenség…
——-
Fogunk-e meghátrálni?
Nemigen!
Ez a bicikli másmilyen:
Ilyen!
A teremtésemkor
nem volt kimondott szó,
így megtette a csend,
és a benne várakozó
tökéletlen rend,
elütéssel leírt szabály,
bomló katonasorként vonuló,
a fejemre spirálban
szálló rontás:
genetikai botlás...
*
Szavakat duruzsol a gép,
csöveken szövegel,
néha túl sokat követel...
Fehérre meszelt tér
szeplőtlen rendjét töri meg
a csöveken rohanó vér.
Bársonyos hópelyhek lepték be a tájat,
a fák kérgén is megmaradt a hó,
a lelkekbe költözött a tiszta fehérség
s nem látszott más, csak a hótakaró.
Apró gyermekarcok, mint kicsi manók,
Mondd, lesz-e csendes nyarunk,
s vajon látjuk a megsárgult őszi avart?
Megyünk-e még a széllel szemben,
vagy nyeljük a port, melyet felkavart?
Vajon lesz-e még erőnk lépni egyet,
és lesz-e, ki hallja erőtlen szavunk,
érdekel-e más embert is,
Gondoltam, írok egy hosszú beszámolót a szombati díjátadóról, de meggondoltam magam. A fotók minden szónál ékesebben beszélnek az ünnepség hangulatáról.
Nézegessétek őket! :)
A kisebbik is felnőtt már,
Pedig olyan hamvas,
És kislányos ma még,
Az Égen visszhangoznak a mesék;
S az Idő résein keresztül
Olykor
Megsimogatjuk régi életünket.
———
(Megígértem, hogy nem lesz vers belőle;
De tudd meg:
Elvarázsolsz bármikor.)
——-
Még szőke hajjal fogtam a Kezed,
S a szép jövőért reszkető reményt
Közömbös sziklafal takarta el,
——-
(Fantasztikus voltál már akkor is,
S azóta egyre több…)
——–
Jótevőm lettél azzal,
hogy szívem nyújtófára tetted.
Merted,
s próba ez nekem.
Nem gondoltam,
hogy elbírsz velem.
Keleszteni a kelhetetlent,
bátor tettel,
nyújtani a nyújthatatlant,
álnok tervvel,
sikerült neked.
Vérvörös süteményünkből, málnaként,
folyik a lét,
két dobbanás közt nyomnak, tumorként,
a vörös vérsejt-málnák.
Árva mazsolák.
Azt mondtad édes lesz,
hát várom.
A türelmem spagetti tészta,
míg te vagy a párom.
A korom a tökéletlen égés szilárd szemcsékből álló mellékterméke.
Nekem is van…
Születésem pillanatában csatlakozott hozzám hűséges kísérőnek.
Azóta egyek vagyunk.
Egyszer megkértem valakit, adjon feladatot, miről írjak verset. Küldött egy fotót egy szál vörös rózsáról. Ez lett az eredmény:
Vörös rózsa
Szemérmes bimbók,
Fáradt remények,
Libbenő szoknyák,
Sejlő enyészet.
Bársonyos csókok,
Szikrázó vágyak.
Bódító éden,
Suhanó árnyak.
Ölelő szirmok,
Tüskés szerelmek.
Reszkető lélek,
Bíbor gyermek.
Rubintok titka,
Megkövült parázs.
Vérvörös élet,
Néma vallomás.
Magyar! Én most hozzád szólok!
Neked én most nem szónoklok!
Nyisd fel végre csukott szemed,
Nyújtsd ki hazádért a kezed!
Vedd fel kardod! Harcolj érte!
Hadd follyon az állnok vére!
Küzdj hát te is a hazáért,
Istenért, s a szabadságért!
Ismerd a jót, lásd a rosszat!
Vívd meg te is a harcodat!
Tudd, hogy mikor mit kell tenned,
S a tűz ott lobogjon benned!
Egy Istenért! Egy hazáért!
Az Isteni örök igazságért!
Néztünk téged, a blúzod, a kikerics meg én,
Sziklák övezte szurdok pázsitos fövenyén,
Amint vízválasztó, törékeny csípőd,
Sebes patak medrében szigetként nőtt,
S Kezed ölelte sodrásban boldog vízcseppek
Már helyettünk simultak versengve bőrödnek,
Kék blúzod sárgult, fúrta az irigység,
Illatod maradt számára örökség,
Magam lettem volna tán patak mély forrása,
Vagy öles fákból ácsolt önapasztó gátja,
Hogy magányos vízcseppként én, egyedül,
Csak én legyek, mely melleden szétterül...
Kint hideg van…
A novemberre súlyos köd terül,
A felhő feketül,
Átokföldek
Prófétái
Ülnek ott
Felül.
——-
Lehullt a levél,
Döngve cammog már felénk
A Tél.
——-
Kint hideg van…
Szürke köd-nejlonba szorult az ég,
Eltűnt a messzeség,
Régi gyertyák csonkja szárad
Tán már
Egy sem ég.
——-
Közöny kavarog,
A négy sarokban
A nihil forog,
Meg festett világvége-viharok.
——-
Csak
Jelkép
E két keresztbe tett fa
Vagy
Több
Is
Van
Mögötte
Alatta
Fájdalmas búcsú
Vér ontó háború
Vagy csak jelkép a keresztbe tett fa?!
Megszületünk, meghalunk.
Érző emberek vagyunk.
Érzünk, létezünk, élünk,
Ha megsérülünk, vérzünk.
Látok embereket, akik nyomorognak,
S olyanokat, kik javakban dúskálnak,
Vannak, kiknek életük csupán kudarc,
S olyanok, kiknek győztes harc.
Sok ember szenved munkával a megélhetésért,
De vannak olyanok, kik nem harcolnak egy célért.
Az utóbbi csak egy szép szót mond, s megkap bármit,
De ő csak gyötrődik, másokat mégis ámít.