barnaby blogja

 
Vakon születtem beléd, te csúf világ,
imába foglalt nevet a néma szó.
Sebaj, ha lelked szeretni vinne már,
inkább te lennél örökre bújtatóm...
 
Elül a jajszó, halódva mindahány.

Hszün Csian szerelmem, tajték-hab a lovad,

a halálból jöttél énhozzám egyenest?

Éheztél, szomjaztál, fújt a szél szemedbe,

jutottam eszedbe, mikor lelt kárhozat?

Hszün Csian szerelmem, csupa vér a lábad.

Lovadat elhagytad, adtad a kutyáknak?

Sakálok serege tépett meg, mért hagytad?

Házamhoz az utat nékik megmutattad?

Hszün Csian, kedvesem, megmoslak, dajkállak

mulasztom sebeid gyógyítom varázzsal.

Könnyeim szememből patakban megáradt,

bánattal hullattam,majd' haltam utánad...

Szúrágott ablakkeretekre feszített,
beszakadt marhahólyagok, mint megszáradt
 pergamentekercsek, múltba vezetnek...

Sápadt, cserzett bőrű, vézna testek
messzire elsiettek. Szél járt a szónak
dallamán, s felkapva azt, messzire röpítette.

Ma szélesvásznú mozit álmodok
faltól-falig mozivásznast, kifakult fehér lepedőkkel.
 Jól lásd, ahogy múlik el a huszadik század...
A mozigépész csendre int, kikönyököl vak- ablakán.
Koppan egy filmtekercs a kövön,

Repülsz- e még madár, ha hív az ég?

Feszül a szárny, felhő mezőbe fúr.

Csodás a táj! Ma zöld a föld, s a kék

folyó sötétre vált, ha alkonyul...

Szelíd galamb a csendes éjszaka,

vadász se csal tőrbe most  vadat.

Remélni kezd az álmos kis patak:

vágyni látnám a  széles  óceánt!

Ejh te  ripők! – Az kevély, kacéran csábító,

ha jól figyelsz, meghallod énekét!

Bár az esély meglátnod őt, igen csekély…

Halkan susog, néha kiált, magának beszél...

Téli ármány, múlik a langy meleggel,
hó palástját űzi a lenge szél is,
fényre szökken szára a hóvirágnak,
szűzi fehéren...
 
Fűzfa vesszőn, rügy fakad ágra nyílva.
Nóta szóval serken az álmos erdő,

Hervadni látszol.Most elhagyod szív-szerelmed végleg,

vagy csak kis időre? Nélküled, én már nem is élek,

bárhol is lennél, meg foglak keresni... Az élet

nekünk is jár. Megtalállak, vagy ne legyen a nevem Istar...

Felöltve ruháit gyönyörű testére szemérmesen,

fátylakkal sűrűn betakarta,így járja táncát kegyelemmel

buja isteneknek...s  indult el, keresni a férfit, hogy szerelemre

Az élet cudar, és szüntelenül zavar a tudat,
hogy homályos útvesztőiből nem találsz kiutat.
Elvakít, kápráztat, csal, és fényben áztat,
be ne dőlj neki, csillogása talmi, figyelj,
mert bele fogsz halni, mikor dönteni kell...

Vízre hulló fény remegőn ficánkol,
álmot old tükrén, csuda fénybe' játszik.
Látsz-e, fénylő Hold, szemeimbe' vágyat?
Tűzben elégek.

Nincs ma nyugtom sem, sodor, űz egy álom.
Földi léted vágyteli édes emlék.
Látva szárnyad, védj vele, bűvös angyal!
Égre emelj fel.

Nálad élnék már, vigaszom te lettél.
Várok én is rád örökös reménnyel
égi szépség, vedd el a rút magányom,
zendül a lelkem.

Itt- a faluszéli legelőn

eladta magát az Isten

megtört szíveknek  temető

lett ,mert hely, máshol nincsen...

Csendesen alszik a város,

szikkadt dobozokban sörszagú

lehelet ásít. Kényelmetlen az árok...

A lélek tisztulni vágyik.

Szürke köd mögé bújtak

az ismeretlenek, s nem nevettek.

Arcukra nőttek az álarcok,

amit  otthon, majd levetnek…