barnaby blogja

Őrzöm még emlékcserepeid
üvegszilánkos törött szerelem.
Lebegő urnavarázsban, magányban
összeborulva, tapasztott sárral
szívmelengetést szakajtónyit,
kosárral, ölelve cserepes ajkak

Csókák, szürke kabátos öreg rókák
"osztyák"-tyák-tyák az észt, ha az erdőt-mezőt
vígan ostromozzák. Fekete sereg... Víz is lepereg
sűrű tollatokról, nem féltek az éhes ordasoktól.

Nem jött el a leány, üres lett az utca.
Vak házak ablakát fakasztotta búba.
Csendesen sírdogál hívó ölelésem,
derekadra vágyik minden érintésem.
 
Némaságba estek az összes madarak,

Csak néztem, ahogy rohannak a felhők.
Furcsa, torz figurákat véltem kivenni alakukból:
Egyszemű bárányt, kecskefejű lovat,
vagy inkább volt az varázslatos egyszarvú?
Majd széjjelszakadva könnyű táncba kezdtek.

Zöldbe borulnak az aknamezők

életre kelnek a"zabhegyezők"

Golgota hegyén krisztustövis

Isten tenyerén fénybe szökik...

Nappal az égre ráfagy a hold.

Vérvörös színnel elmaszatolt

furcsa jelekkel írt üzenet,

mely kioltotta a fénytüzeket...

Mert az elárult, még mennybe menet

magára vette a bűneidet...

Ember a vétked az égbe kiált

jajgatva  tűröd majd a halált…

Ellovagolt a naplementébe a hős,

táltos gebéje napparazsat harapott.

Patkóitól szikráztak az égen

a csendben bóbiskoló csillagok...

Delizsánszon repül a Pegazus,

wurlitzert nyekerget a koldus

Kockaköveken kopog a step-paripa

Madame, és misszijő odafordul...

Olcsó szivarra gyújt az álmos masamód,

míderjét darázsderékra nem fűzi.

Büszke farcsontja remeg, nyihaházva nevet

A sarkon egy sörösló épp gondolatait űzi...

Számolatlanul megvan az összes csigolya,

*Mint kagylóból bontottalak ki, mint* akit a
titokba zárt világ elrejteni képzelt előlem...
Szemed nem csodálkozott, csak semmibe révedt,
üres tekintetedben érzés nem csillant...megijesztettél.
Ó, miért ez a pillanat, ha semmiért volt az áldozat?

Izgatottan súttogtak a fenyvesek,
összehajoltak sietve, úgy tanakodtak:
Riasszátok a tél angyalát, Déranyót!
Ne bizzatok soha fontosat egy eszelősre
aki az időt sietve ostorozza, hajtja előre...
Gyerünk, csak szépen tovább! Szem kiszárad,

Áradsz és ömölsz, ránk borítasz meleg nyalábbal sátrat,
fényességet, sokunknak bátran adakozol.
Mi előtted lustán heverünk, s te nézel át a tündöklésed

Mintha  felszökött volna szárnyalni az égre,
lerázva mocskot, s rongyos  gönceit.
Csak minden mi kék és semmi zöld,
nem vonzza bűv. Béklyóba nem igáz,
elhagyta könnyedén...Oly' csendes az Űr,
hallotta szólni önmagát!

Új reményekkel, vasárnap. Léleknek kedves harangszó.
Bár mindig megaláznak, te mégsem haragszol.
Hétfőre jókedved eloszlik, "savanyú a szőlő"!
Kedden a nejednek szelet csap titkos szerető,

Ha meghasad a tudat, éjben a nappal

világít ezer csillag minden öntudattal.

Most fényes utakon közénk gyertek

 kiket már réges-rég elfeledtek...

Csontjaitokon a párka sem talált

kivetni valót,

nevetekre az emlékezet is csak nehezen

találja a szót..

Apák, gyermekek. Álszent gyilkosok.

A fény nem válogat, kíséri árnyatok.

Ti is, ki megrekedtetek a két

világ között,mert lelketek még nem,

csak testetek , mi gyászba öltözött..

Ez éjjel értetek égnek újra a lángok,

Platánfák bíbor ruhái sárgaságba estek, majd az

eres gally-karok csupaszon megremegtek.

Levetkőztek, mert le kellett.Úgy dideregtek...

Az ősz és a szél, ledér játékba kezdtek,

úgy ünnepeltek.Vad táncot járt a két csibész.

Sötét-szemű felhők tornyosultak haraggal,

sírni szomorú könnyeket. Sűrű lett a lég,

lebegve szitált a reggelre tejködöt.

Megtiprott százszorszépek sóhajában

különös izgalommal cikázik valami parányi fény.

A félhomályban érzem csak, nem találtam

biztos pontot, kapaszkodót. A remény él,

bár megbonthatatlan a kétely óceánja...

Már-már "visszafordulok",s az égi hatalom érzi ezt.

Haragom múlóban, virágjaim jó útak felé tértek;

léleknyi harmat, zöld meder-ország, csodás élet.

Melankolikus sorozatbabák pecséttel

karjukon, csak unottan ásítoznak.

Már megint egy újabb "jó nap"...

Elvert gyerek kisírt könyörgéssel

rám mutat: "Ez a lánybaba  beszédes.

Szeméből látom, megleszünk egymással."

Engem válassz, csendes vagyok.

Nem sírok, igényeim sincsenek.

Ken és Barbie? Szép társaság!

Elfuserált seggfejek...

Csak ülök naphosszat ahová teszel.

Játszom. Sorsom a tétem.

Élhetem féktelen énem.

Mindig elveszek tőled

súlyos percnyi-időket.

Bennük száz csoda-emlék.

Ne siess, ne rohanj el még!

Érzed? Mily bűvölő ez a szépség!

Jártam fényszinü tangót, boldog szívbe nyilallót
pillém langy szelek hátán, játszik ő vele,s vár rám
Szárnya éj feketében, repdes rét mezejében.
Árván zöldül a pitypang, szólal nád-zene síp hang

Jött az egy szál asszony, homlokán a csillag,

szemében gyöngyökkel, holdfényöleléssel.

Föld porát tapodta, szikrát szított lába,

sok porontyot rugdalt pokol pitvarába.

Jött szikla szándékkal, hittel-akarattal,

elbánni a Vénnel, patás ebfajzattal...

Tályogos a Nap is, rontás feszül testén,

irgalmat nem kegyel, fenekedik bestén.

Talán csendes ősz vár ránk az idén,

a Nap lustán ring a Duna vizén.

Gyenge fénye táncot járva folyik,

s mint a gyermek, anyjáról álmodik.

Tovaszökne, bújna el merengve,

Olyan álmos mindig reggelente...

A folyó sem vesz vadul éles kanyart,

hozzásimul fűzfáival a part.

Úgy csordogál, szinte áll a vize.

Partifecskék otthagyott fészkibe

apró cinkék lelnek tágas otthont.

Lármás népség, már érett magokat bont.

Délre vágynak "vét" formázó darvak,

visszatérnek károgva a varjak,

Csodás az őszi éj, türemlik égre hold.

Sötétben ébredő parányból gyúlna fény,

ha el nem rejtené felhők mögé a holt

tüzet, világok vélt szavát, ígéretét...