Feszít a szó. Ha hagyna még
elég időt...beszélj, beszélj!
A némaság ma semmit nem ér,
nem is nagyon helyénvaló.
Igaz legyen, súlya legyen
égrengető, föld-indító...
Tűzben parázs, engedj, ha látsz.
Enyém tiéd, kinek miért,
Egy halna meg mindenkiért?
Szembegyaláz és megaláz.
Méreg-fogas álnok kígyó
Hideglelés, ma halni jó...
Hittel kevés vigaszt adó.
Szemenszedett, hazug a szó
hideg, ravasz. Megfeszíttetett.
Sötét szárnyaival szemérmesen takar be a csend
A hold lámpás fénnyel kíváncsian mereng.
Felettünk apró tüzekkel nyílnak a csillagok
Szemeinkben a vágy éhesen felragyog.
Szél sem rebben. Hangtalanul hallgatóznak a fák,
Levél sem rezdül, s a fában egy szú hosszú szünetet rág.
Halk sóhaj buggyan, pihegve zihál az öröm
Lázas testemmel testedhez költözöm.
Felajzottan, mint lágy ívű íj megfeszülsz.
Mézeddel oltom szomjam szüntelenül.
Ó, mily halovány, égszínű fátyol a lepled!
Bár felejthetném azt mikor épp levetted!
Mint friss eper, olvadt el ajkamon csókod íze
Kósza érzés támadt... rám zuhant, gömbbe zárt tüzed...
Lennék gyáva talán? Én balga, páratlan, pártában halandó.
Csak fess engem hozzád majd szív-ecset sors jelekkel...
Láss mint szerelmest, ki vágtató folyóként ömlik eléd.
Térdre lehull, majd felszáll mint pára
és könnyként szökik két szemedbe...
Remény, dal, szerelem, vagy meddő lélekgyötrés?
Remélem, betartod az ígéreted,
hogy hozzám minden nap megtérsz.
Lázas nap elől árnyékot tőlem kérsz..
Fáradt tested a támlámnak veted
arcodon tűz-pírral,s rajtam pihenteted.
Most itt állok, nézem a kerti ösvényt.
Szél rázta levelek között önt fényt
soványan a nap. Súlyosak lépteid amint jársz.
Kopott köveid között, nem hallatszanak.
Nem vagyok már szép, kérdezz meg bárkit:
Mállik rólam a festék, politúr, s a kárpit.
Lábaim indák ölelik szorosan,béklyóba fonva.
Anyám pogácsát süt.
Álmodja fiait közös asztalhoz
Húgommal, s apámmal, vasárnap ebédre
gőzölgő húslevessel, jóízű nevetéssel...
Álmában tyúkjainak se szeri- se száma
és nem nézi , hogy kappan- e, vagy jérce...
Már hamar fárad.
Szíve gyenge, néha „kiüti a pacemakere”
Sorsa fölött mégsem ül a bánat
igaz, mit is tehetne ellene...
Életéért alamizsna csak a bére
tény, nem volt meg a negyven éve,
sem bejelentett munkahelye.
Gyerekeket nevelt."Nem dolgozott",
Öreg fejfák,
szavakkal szóltok hozzám,
lelketek látom.
Emlékek sorakoznak,
érinthetetlen idő...
Anyagtalanul
semmivé változtattad
öröklétedet.
Kereslek minden kőben,
kemény sziklahitemmel.
Fény tüzekkel szívre ha álom hullik,
illatodtól vágy teli csókom ébred.
lángja éget vad heve már ne fájjon,
szépre találjon...
Elsuhansz, még látom a bűvös árnyad,
Téged akarlak
minden idegszálammal
érinthetetlen...
Még kiáltanék feléd:
Angyal, érints meg engem!
Messze jársz tőlem
útkereszteződések
eltérítenek.
Egyenlő esélyekkel
indulunk egy más felé...
Csillag fénye hull
születni, élni, halni
csillagtalanul.
Ujjlenyomatként tapadt
semmi, a végtelenből...
Milliárdnyi év
felfoghatatlan idő,
csak egy pillanat.
Bezárult világokba
szűkült, hirtelen halál...
Azt, hogy láthatom,
Hajnal, szelíd jajjal, üde sóz íz, csókos
minden akarattal rád szabadított.
Élem a mézed, és te csak nézed,
tán nem is érzed... vágy buja-kéjjel
vér buzog bennem,izzik a testem
vár öled éhe, szeretni égve...
Láttam röptét, szőttem szárnyát Tarka Madárnak
Este a hold fordult éppen bús arccal a földnek.
Nem néztem mégsem rá. Nem neki fáj, ha az éjjel
rám szövi leplét csillagosan, kék-szín fonalával.
Haloványodik az esti fény is, még ne reméld
hogy napod csendesen véget ért.
Küzdened kell az éji álomlidércekkel,
hogy elcsituljanak benned napod hullámai.
Simuljanak csak, simogassanak és érezd:
ma is megtettél mindent a holnapért...
Extázisba hevült napom magfúzió-ragyogás,
felszippant tengert, morajló óceánt.
Csontra aszalva szárít, sófehér délibáb
Lusta oroszlánt kerget árnyas bokrok alá
Buján burjánzik a dzsungel éltető fotoszintézis,
Pirkadatnyi csönd,álmos ébredéssel harmat.
Bizsergető életimádatban létezések.
Szerelemösztön. Tanulni akarom e csendet,
s nyugalmat. Burkolózni reggel-ruhába
lecsorduló langy-ölű napfényreménnyel.
Ablakbazárt napimádatodat mélyen őrzöm
lábamon kengyelfutó-elnyűtt bocskor
hideg -acél tekinteted ma lélekbörtön
keresztül szántod vele mélyen a sorsom.
Parolázok vásott tarisznyámmal, hamulátta
Kicsorbult, száradt vérben gyalázott penge,
haldokló napszín. Vajúdik kőbe fenve
lenge lángon fagyos husángnak teremtve...
"Nem sírt az átkozott, könnyeiben kacarászott..."
Szabadkozik a jámbor meztelenségét magyarázza,
letiport rongyain az idő DNS mintái nyomoknak
tetoválva még vallottak a büszke utókornak,
mielőtt valaki merő szívességből tűzbe vágta...
Földbe szúrva várt rég az áldozatra. A kéz,
néhai megalkotója, játszó gyermekének szánta.
Fapuskát faragni, lovagolva nádparipán, s lőni
Madárfüttyös, könnyű a reggel,
napsugárban fürdik a tenger,
csónakunk ott ring a parton,
Kedvesem, már nem haragszom.
Jöjj velem, tündéri asszony,
csókod tüze fényre fakasszon.
Vágyaink ma messzire szállnak,
Már július van, és szerelmes a nyári hajnal.
Buja gondolatok vetik le a lányok
lenge- könnyű lepleit. Sóhajok szállnak, vagy
csak képzeletem mely megcsal?...
Milyen jó lenne ma szerelmet vallani,
ha lennél! De messze jársz, üres az ágy,
téged keres, kíván a párnám. Várja, hogy ölelj,
s érezze illatod. Az itt hagyott szalmaszín
hajad szálai, tekintetem, mint mágnest vonzzák…
Míg máskor oly bosszantó, azon most elmélázom.
Mert ujjaim között Te vagy, lényedet érzem,
Elárvult, különc, bűntelen.
Börtöne ledőlt, csak súlyos vér
lázad, szenved. Kar, gyűrűs kéz.
Fáj. Csíp, harap. Mentség legyen,
vagy goromba vak gyötrelem?
Fénytelenségét furcsán,
karnyújtásokkal fűzte át.
Tart két keze, vagy látszat ez?
Szél sincs. Folyton érzi csak.
Ints a vaknak, nézd, fűre lép!
Még nézem kipréselt könnyét
és kérdi: a mának sírjam azt?
Sötét van. Jöjj ide te vak!
Molyol csak ősz-színű homály
Pendül csönd. Még int néki tán...
A holnap szép, örülj, ha vársz a nődre,
s ha van festék, vigyázón nyomd magadra.
Körívbe, mit ujjaddal húzol nagyra...
Légy ébren: érzi vágyad? Fél- e tőled,
várat, szerény? Sietni lomha, renyhe?
Nézne, hogy már mész, netán csak csomagolsz?
Most már legyél vagány, ha akarod,
te is kérjed meg:csúszna körbe, fekve?
Ha kérdőn néz, pofázhatsz: még örül
lénye. Testedhez nyúl kuncsorogva?
Szerelmedet vidd, szobán át forogva,
s vihar szorul majd környeslten -körül...
Ölelj át szelíd sugarakkal, melengess fény.
Bíborselyembe szőtt bársonyt az alkonyat,
lágy maszkot takar,s csókolja arcomat,
pislant ezernyi csillag. Kacsint felém
a sovány hold. Sápadt, álmos szegény...
Ébredését várom majd, s hajnali hangokat.
Ölelj át szelíd sugarakkal, melengess fény
S, mint álmos sóhaj száll el merengve az éj
tűz csordul újra, szeretve fényesít hantokat
kopár rögökre szór száz teli-marokkal
Szikra-világot. Új nappal virrad, életre kél....