Szent folyóhoz ment le az a legszebb asszony
Korsótlan kupátlan, vízből hogy merítsen.
Nem bolondult ő meg; tiszta szíve lelke!
Tenyerén a víz,-gyöngyként forog, úgy terelte
hites ura elé, minden nappal-este
szomját eloltani, szerelmét vallani...
Még félsz. Mert ugye nem mered álmaid úgy kimutatni.
Lám csak, rád pirit “ócska kuruzsló”! Vallani “színre
színt” kér;égre a zöld borulatban fátylat. Eresznek,
nap tüze ellen! Látni a lelket, dalra fakadni?
Néked a dallam kellem, bűbáj, jószagu isten-
áldás,bőkezü érdem! Fülnek is angyali szép szó...
Mert ha a „tálentum” sikeréhes, csak divatot szül,
meglovagolva a könnyű pénz, s ama üzleti szellem
ferde világát...tudd, hogy ez így, nem lesz maradandó.
Sebzett szárnyú angyalt találtam
csapzott-falfehérre váltan
lélekdermesztőn. Ing a vállban
didergő szeretetéhben...
Anyja gyermeke keservében
szolgahűen, jajongó magányban.
Cserepes szemek sugarában
kifolyt könnyek homokdűnékben
Majom ül a zongoránál
Frakkja szürke- rozsdabarna.
Talán ez a legszebb színe?
fényes puccos, lakkos klakkja
lássuk, vajon leveszi-e?...
Mert játszik ő a zongorán
négykezest és nem is sután.
Bűvöli a billentyűket
Szilánk, fagyöngy, csillám, ha önt
szemedbe fényt, bevésve tűnő időt.
Kitörölhetetlen letét, bújik, legyőz.
Legyez hiú remény, nem is kevés.
Rebben redőny, szemen fedél...
Vigyázz fiú, megégsz! Miért? Ma tőrt
Ellebeg nárcisz életű vágy. Hív
ezer életút, járhatom bárhogy...
Lázba hoz, villanyoz csillagtekintet.
Fényesen pisladoz, hívnak, legyintek;
Hagyjatok élni, hagyjatok égni!
Kornyadoz, összeér, ráncba fog szenvedély.
Rád hunyom csak szemem álmatag ásítón
Máma csak árva még tekintetem.
Ébredést tettetem. Jaj, nehogy félre értsd!
Csak érted erőltetem. Őstetem.
Érted-e? Balgaság! Elcsukló hangszínek.
Némaság. Zagyvalék némileg az egész...
Cselvetés, gáncsadás, tőrbe csal mind a vágy.
Nem élek, nem halok, örök fényben vagyok
aranyban bíborban, mégis elhamvadok...
Erőmet ne kívánd, életem ne csodáld,
harmatvízen élek, napsugár vacsorán...
Ragyogását élem szerelmes Napomnak
Tested méltó mása a legszebb földi lénynek,
S oly vékony, könnyű benned a lélek,
Hangodtól az ég is sírni óhajt,
Könnyezve száll, ha lenget égi sóhaj.
Karcsú nyakad, ha illetné ujjam,
fogni sem merem, nézlek lángra gyúltan,
ha testedhez simulnak értő kezek,
angyalok kórusai köréd sereglenek...
Szólhatsz szívet szakítva, léleknek vigaszt hozva,
vagy vad vágyakat egekbe ostorozva,
majd szelíden, csendben sírdogálsz halkan,
csak az hall, ki érzi lelked, szívében dal van...
Szemforgató idők, némaságba fulladtan.
Ripők, klónozott zsebi babák,
sápadt kötélnyelők, spárgabohócok.
Remete -lakában széttaposott,
lógónyelvű cúgos cipők orrolnak.
Hajas babákra ráfésült csepű-kócok
Üres szemeikben fénykanócok oldódnak…
Keress egy biztos pontot ember!
Jólétben sarjad a nevelt kender.
Mikroklímába zárva ébred a hamis tudat
Nyáltengerben taposnak előtted utat,
csapást mérve a fejlett ösztönrendszeredre...
Ma megcsókol az, ki holnap ölni szeretne.
Szalmaének zizzenések szellőkézben
Pitypang-fehéren táncot járó tollbibék
Szelíd-éber, szálfanépek, szálfa-vénen.
Zúgnak éppen. szólnak nékem, úgy mesélnek…
Alámerültem. Lényem elcseréltem.
Falak fehéren. Élem feketében énem.
Ében szemed fénye.Szemérmesen
nézel...csodaforrásod érzem.
Rámzúdul, megéget.
Cseléded leszek, ha kéred.
Élsz,mint pogány. Hitetlen, tele bűnnel.
Korbácsolt lélek suhog, ráncigál.
Földig lehúz a bélyeg, virít a bűnjel
mikor lépted inogva, folyóba űz, cibál...
Villám verése rajtad haragos kemény az Urad
Múlnak a csigaléptű órák,
végtelenbe hullva, örök emlékkörüket róják.
Zúgva zengnek érctorkú harangok,
múló időt jelezve, amit még el nem szalasztott az elme,
hogy háborgó gondolatait nyugvó mederbe terelje...
Ánizsillatú kacajod belém nyikordul.
Zöld derű, szélte-hossza szertelen.
Felhők csuhabőrben fáznak, sírni vágynak.
Zsanérkötődéssel réz-arany jókedv.
Harmatos szerelem, mely ápol, s elillan...
Kalandor szeánsz, benne rejlő nyugalom.
Víg borozgatások, csitri-izgalomban.
Szívcseppek mézzel, könnyel,
Ecsetvonásokba halványult szívverések
Szélborzolt utak-nyomot hagyottan.
Csendes révedésben vaslakodalom.
Évgyűrűkbe zártan, utolsó útnak oltalom.
Távol az ostoba világ minden zajától
kizökkent idő szurok-sötétjében,
szeplőben fogantatás. Pallót varázsló
lélek. Asszony, pendely-fehérben ébren.
Szellőtakaró vállán, sírva karikázó,
világpárlatú kémény, virágszáj-tátika élmény.
Illatos aranymozsárban dohogó len paripák…
Selyemhorzsolás a tenyeremen nyakszirtpihéd.
A hetedik bőröd, lehulló szalmafény-tincsek
árvalányhajad. Hogy repülnek! Csak repülnek…
Tiszta-tó kráterben mélykék a szemed.
Örvénytengerbezuhanás, tudattévesztéssel.
Már elénk ömölsz új év.
S mi lábaidnál heverünk meggyötörten,
ám boldog örömmel…
Lám, így keveredek szavaimban,
miközben ott benn,
vadul dörömböl a vágy, hogy jöjj!
Gyulladjon fénnyel a máglya,
durranjon pezsgő, petárda,
s az égi csillagszórók között,
(nem a nap alatt, sem a hold fölött)
jöjjön el az a pillanat,
mit remélünk, hogy itt marad
még számos és számtalan napig
(úgy háromszáz-hatvan hatig)
és az angyalok sem sóhajtanak búsan,
csak buborék buggyan, s pukkan
Árván hulló levél.
Múló emlék az ősz,
ha álmán győz a tél,
s kinn hópihe kergetőz'...
Levetkőz minden ruhát.
Szeretne levendulát
illattal. Szelíd tubák...
Deresen, rekedt szulák
repdesnek.Sete-suták
Forró katlan
parázspaplan,
szikra lobban,
szembe csobban.
Felragyogtam,
tündöklésben
én, a csillag.
Bűvös ködben,
elbűvölten,
diadémok
gyémántfénnyel.
Éj-kvazárok,
Terpesztett-szárnyú tiprott démonom
Sakál-kabátban melléd posztolok.
Csakrákban fulladt fatális tévedésem
földre borult szűz- árva révedéssel...
Zöld-sárga lapályba belenéztem
Védőfallal „álcázott” bádogváros,
szemétkupacokkal. Itt az utca sosem sáros.
Korcs kutyákat terelnek záros
határidőre karanténba...egészségre káros
a hegynyi kutyagumi. A sterilizáció sosem sunyi.