Kihűlt szarvasok fölött összeborulnak farkasok,
könnyezve gyászos éneket üvöltenek.
Meghasadnak egek, hideg szívekbe fény ragyog
és az angyali lelkek vándorlásba kezdenek...
Bíborban-kékben ég az égi menedékhely
Árván-hagyott csillagok fénnyel ébrednek merészen
Játszva reménnyel, kísérteni Istent, és holnapot...
Tűzliliom lángnyelvek simogatnak,
sejtelmesen fehér galamb száll.
Szemetekre virrad a hajnali gyöngy
tiszta fénnyel. Ragyogna a lélek
szentséges áhítattal; valóság jön el
Ostorozd magad halandó! Álnok sarja a földnek
lásd mivé lett az egy igaz ember!
Ám eljött Ő. Mégis. Szállhatna egekbe szabadon
árnyékot sem vet teste, vérfoltok csak a falakon
Szenvedj, alázkodj meg előtte,
amíg szelleme be nem tölt örökre!
Gésaszerelmet titokban esti szürkület leplez
Szellőzizzenés is fonattal minden idegedhez
Megfojtó magány szoros ölelésben
a holnapba zár, a múltra nem emlékszel...
Kutyahűség szabad akarattal, vért író századokban
"meghosszabbított" karral eggyé lett acél penge-riadt szó-
s a nemes fegyverek kovácsa, Hattori-Hanzo.
Írott törvénnyel élsz, törvényen kívül,
szakét iszol, ám a teád mindig kihűl.
Az éjszaka árnya lett választott társad,
holnap mögéd lopódzik, kit hittél ma barátnak.
Lepkecsodákban rianó rebbenés.
Feloldozó szélforgatag mennybe emel.
Szembogarakban szikrázó nevetés
boldog alázattal fényt énekel.
Szimfóniát a Napnak és a Holdnak,
örömujjongással, mert szépségre lelt.
Szívekben csordult a tavasz, él a
nyíló nyár, meghatódva hajnal kél.
Hajlong a nyír, a nyár, szomorúfűz.
Lágy lélek-hangon dalolni kezd
csokorba-fonottan lány- liliom-szűz.
Friss a reggeli harmat könnyet mesél
zöld levelekre. Sír párta-szirom,
harang kehely, fehér uszály lebeg.
Nem szólít, nem vár, suhanna, de nem száll.
Eltörpült óriás. Szivárvány glóriás
fejének éke sörénye, tűz-lobogó -fényes.
Szemeinek zöldje, szerelemnek völgye...
Nem ölel, nem tárul, ajka nyíl', majd bezárul
szívével együtt. Helye, még ki sem hűlt,
kezemnek lágya bőrét kívánva, pelyheket szikráz.
Merengő kétely: talán van még hely
szívében. Csak egy kis zeg-zug, mely óvna!
De nem tud. Mert veszni hagytuk inkább...
Szamuráj-kegyetlen szívnyilallásban
lótuszvirágkehely. Csendje könnyel nyugtat.
Leszakított karma felhőderengésben.
Sercegő bogár szárnya lámpafénybe fullaszt
meg nem született reményfoszlányokat,
elsóhajtott utolsó riadalmat, szemretinaképekkel.
Felfordított idő-jajszavak ölelésében.
Be nem fejezett mozdulatokkal mesélt történetek...
"Pajtás,daloljunk szép magyar hazánkról",
még nem láttunk belőle szépet,s eleget...
Érte nyíljon száz szóvirág a szánkról
szárnyaljon lelkünk is mint a képzelet...
Erdők, mezők, hegyek-völgyek lankák,
rejtenek mókust, szarvast, őzeket
A szelíd folyókat vízi-népek lakják
és ég felé nyúlnak a dérrel ősz hegyek...
Itt nincsen oroszlán, csak farkas, néha medve...
Nyúl, ha zavarják, riadtan szalad.
Fajdkakas dürrög, ha szerelmes a kedve
úgy becserkészné a szép fajd-tyúkokat...
E széles világon annyi szép és jó van
Galaktikus álmom; sátorozni vágyom a Holdon.
Függök ezer szálon, legyen csak egy oda! Kibontom.
Elkötöm végleg a véges-végtelen Űr hajóját,
irigyeljenek az emberek, (hogy ez milyen jól járt,
övé lett a hold túlsó oldala!)
Ott Nap sem süt, és nem hull hódara...
Talán odajár búsulni a Kis Herceg is,
ha rózsáját a gaz tetvek végképp ellepik
És ott van az otthona minden szörny nejének,
kik átkos sorsuk felett eszmét cserélnek?
Forrófejű kamaszok szerelemgyümölcsei,
Tegnap még "szamizdatos jelvényt"hordtál,
ma meg a bulvársajtóból guberálod a szerelmet.
Majd rád köszönt a tavasszal! A pultnál
nyakon csíped, elbánsz a ravasszal, nem adsz kegyelmet!
A forgóajtón belibben eléd, levendulában fodrozik
(az aluljárók vécéiben ugyan ez az illat,)
gondolod...rózsaszínbe burkolja hosszú lábait
agyad pedig lázasan dolgozik;-ha már itt vagy,
(jósága és szépsége a napnak) az este jóval biztat
Valóra válthatnád, egy éhező sóvár álmait
elvonulva egy halványfényű bokszba... lágy zenét hallat
Szélsebes vadlovak botlanak
árokban párkák, épp bontanak...
Levelek lebegnek delejjel
kegyetlen kegyelettel kenj fel.
Szerelmed szegekkel beverve,
könnyed hull parttalan mederbe.
Kőszíved kereszten kiszenved
fekete éjszemed diderget
Kezemet véresre tördelem
átkozott világom gyötrelem
Anyám, Neked még mindig
én vagyok a kisfiad.
Bár az idő már eljárt felettem,
de oly jó hinni és tudni azt-
Te szeretsz csak így engem...
Karjaidból elszállt az erő,
kezed érzem, ahogy simogatsz,
ében hajadba fehér szálakat szőtt
az idő, mely melletted is elhaladt.
Cérnát sem fűzöl át már egyből
bármilyen pici tű fokán.
Utadon egyedül maradtál,
érthetetlenül túl korán...
Ifjúként szültél a világra,
köszönöm, hogy lehettem a gyermeked.
Esténként Te fektettél ágyba
és énekeltél régi slágereket.
Borszínű horizonton botladozok a honi dombon
"Őskori"dia, Lombardia gombbal dobozolt bonbon.
Csoki dorongon fuvolaszólam, majd buli a hóban
Sublótfiókban vadidegen, vaginapózban. Csókban
szerelemígéret. Szépül az élet, végül leépül...
Elfekvőben sarok, nem Svájc, szívet facsarók, hospice,
ha nincsen sok "stájsz"... szemétben turkálsz,sötétben botorkálsz.
Az élet jó fodrász, akár Engelsé, Marx-é a képed
Büdös a lábad, csomókban szakállad, hiába téped.
Nincs semmi vétked, kijutott mégis a jóból
Nem jön a válasz, hiába kérded a sorstól...
Látlak tűznek lángjában lobogni,
széppé fényesedve. Mosolyogsz, nem félek.
Tiszta tűzragyogás, életre kelt egy lélek.
Vérrel áztatott angyali szép arcod; könnyek nem
mossák le örök fájdalmad, végtelen kínod.
Rád emlékezünk. Nagy tüzeket rakva, neved
áldjuk: szülessen újjá minden, mi porig égett,
semmivé váljon a szenvedésed... legyen öröm az ünnep,
fakadjon zöld, szívekbe szeretet-virág nyíljon...
Ölelj ma kebledre szomorkodó jámbort, koldust, ki hontalan...
Asztalodnál hellyel megkínáld. Úgy, mint aki érted
„Aranyló kalászok, vérvörös pipacsok"
Derengő emlékek, idő-szűrt homályban,
talán gyermekként, most újra pöttöm vagyok
tenger mezőiben szálra-nőtt gabonáknak...
Harcoltam nagyra nőtt illatos dohánnyal.
Összekaristolt sok zöld tengerilevél
Barátságban voltam disznódagonyával
és szekérsaroglyában, madárlátta kenyér
volt néha ebédem. Hozzá marék papsajt,
ecetfa levele; az bizony savanyú!
Jóízű csőszdinnye szomjamon vigasztalt,
hogy a napnak vége ne legyen sanyarú...
Hazafelé tartva ingben, klottgatyában
"Tükörbe néztem mikor megláttam őt"
az áruház színes kirakatüvegében.
Mozdulni látszott sok méla báb,
még a szomorú bohóc is, állig feketében.
Intettek a kezek, s toporgott minden néma láb,
vérrel telítődtek meg alvó véredények.
Öröm futott át a napon szivárvány delelőben
selyempántlikaként ölelve körül a vén időt...
Jött Ő, s aranyhajával kötözte a napfényt
szemembe, kápráztatott el hajszálai között...
Tavasz volt. Napillatot sodort a szél, bizsergetőt.
Egy pillanatra tekintetével szemembe tévedt
Sosemvolt időkből összeállt formák,
dimenziók örök tanui őshallgatagok.
Krisztusi esők könnylemosói, hordák
rejtekében, szomjoltó vízfacsarók.
Semmiből hirtelen lett országok,
mély völgyek, szirtek, tengerek,
széljárta felhők lebbennek szerte,
s már nem tudom ,hogy hol járok...
Égi atlaszok! Beteljesült vágyak
hordozói!Teremtek, s míg a dolgok
egy új rendet kreálnak,míly boldog
a lelkem! Melengeti e világnak
tenger kékje, zöldje, s a víz,ha fodroz...
Csordogáló időcseppek, lelkünkben esnek.
Betemetnek, elvezetnek siheder korokba,
hol csengettyűs gödölyék gömbölyödnek, szem-forogva.
Fénylő zabot harapnak, ám ereje fogy a napnak...
Szürke hamufellegek összefognak, sátoroznak
fekete bíbor, fekete-bíbor bajt lehoznak...
Menekülni kéne. Cseppenj rám idő!
Szememet csukd merészen, világok között
tarts jelenben- jövőben, felerészben.
Ki az az őrült, aki múltba tart?
Semmiből sehová visz, eltűnik a part.
Csodafényes csillagcsikó, holdra kényes,
"Üzenem az otthoni hegyeknek"
még nem koptattam el elég bocskort!
Átvágok gerinceken, völgyeken,
őrizni a szépet, feledni, mi rossz volt...
Csendítek nappalokat szélparipák hátán,
tovatűnt szabadságom, valahol vársz rám?
Lejárom érted a lábamat térdig,
azt sem bánom, ha sebektől vérzik.
Ha csontom is gyulladt, hegesedik,
keselyűk szava fülembe élesedik.
Száraz homok a szemem és torkom,
szomjúságom könnyeimmel oltom.
Marjon, fájjon a lélek is,
Ó, itt fentről minden más!
Közelebb köröznek a varjak
Hűs szellővel szárnysuhogás,
már nem folyik vérem, ha marnak...
Ó, itt fentről minden más
sóhajom szélbe eresztem
Atyámhoz tartó vágyakozás,
de marasztal még keresztem...
Ó, itt fenn, már minden szép.
Testemben könnyű a lélek.
Véres a föld és könnyben az ég
Jó atyám, ma hazatérek...
Álmodom ébren. Nézz rám és jöjj Oltalom Anyja!
Reszket a vérem, fájdalom az, ha a lelkem a rabja
minden csábos szónak, s bízom még a mesékben.
Bár tudom azt, hogy csalnak az álmok, más a valóság.
Könnyből nőtt tenger, mely lelkemet úgy feszitette.
Átkot is ontana nyelvem,hozzá "hólyagos áldást",
rontani bűbájt, élni a széppel, minden időben.
Jóság. Szép szó. Fény,a reményhez,s így, utat adva
nyílt vizü érben jusson a szívhez,s tettre foganjon...