Chun- Mei esernyőket árul.
-Bár messze még a monszun ideje,
és meg sem szakad az ég errefelé soha-
Jó szemmel nézik nagy igyekezetét...
Hasznos dolog az ernyő, megvéd a nap tüzétől is...
Chun-Mei rizsszalma kalapot visel,
Ősz anyó, Szürke- Mo unokája jött ma el.
Méz-sárga pillangók követték könnyű táncát.
Áttáncolt fél kantonon, s mint gyenge őz szökell.
Hófehér arcán szerelemnek pírja éled
Zöld rizsmezőkre az ég, boldog álmokat sír.
A Nap, szivárványhidat ível a lány fölé.
Ott lenn, a teraszok alján várja szerelme.
Szól Ősz anyó Szürke- Mo;nézd, mily szépek! S e föld,
összeköti éltük, mint kalászt a dús szemek...
Rizsszalma kalapjába belekapott a szél.
Ében haja utána szállong, vele szalad
Rögös úton lépkedek.Felettem sötét felhők.
Úgy vágyom már a két kezed, mint felnőtt
gyermek a kalandot, ha próbálna szerelmet...
Bús melódiát hord a szél, akár egy meseszép álom.
Homályba- zártan szellemek
halál-mozsárban, bús szemek
megroppanva törnek meg
sírva zúgó kőhegyek...
Haj alá, haj alá
utól ér majd, megtalál...
Gránitkemény konok hitek
korosodó gorgó-szüzek
Jó táltosom, látod- e hullani vérem,
sebeim fölött szállnak- e éhes keselyük,
s a varjak vészjóslóan kárognak- e ma este?...
Isteneinket már sorba veszejtik a hitetlen népek,
Egyet imádva, s rabságba döntik a testet, a lelket...
Életem alkonyul, vagy sorsom a dicsőség?
E csatában, ma választ nyer a kétség.
Apáink sorsát hordozom szívemben,
éljek már bennük, vagy cipeljem keresztem...
Ősi a törvény, válna valóra ma az álmom, ha
Vajk keze által mégsem érne utol a végzet...
Bizarr idill. Megszeppent kisfiúknak,
homokozókban felejtett álmok.
Hintakötélen rángás. Mókás Liliputiak.
Törpecsalánok közt mályvavirágok,
szemnek tetszetősek az árkok
Az artézi kutak rozsdaszagúak.
Békakuruttyolás, savanyú reggeleket látok...
Körhintákban felejtett pónilovak
szédülésig valcerre járnak.
Selyempántlikákkal, szomorú szemű balerinák,
mint fakult szirmú virágok. Szerelemre vágynak.
Tölcséres a fagyi, olvad a csoki máz is
Fillérekért egy lecsúszott zenész
Nem foghat fegyver, nem foghat átok,
részben csak ember, istenként járok...
Városom épül, enyém az érdem,
rabigád húzzad, dolgozz csak, népem!
Zúdul az ember, igába hajtva.
Testét elvette, lelkét akarja?
Istenek rendje nem nézi jó szemmel,
mit művel vélük e félisten-ember...
Küldenek barmot, vad férfi sarjat.
Tűrni már véges ennyi borzalmat!
Emberi lénnyé teszik először,
érezni szépet, szerelmet nőtől...
Istar papnő tanítgatja buzgón,
emberré válik, vadsága múlón.
Siralmam-gondolatom
Bánat könnyem hullatom
Búmtól lelkem elsorvad,
Vígasságom elhervad
Ó én édes jó uram!
Szerelmetes szép fiam!
Síró anyádra tekints.
Bújára, most vigaszt hints.
Szemem könnyben árad
Véreddel lelkem szárad
Világnak világa.
Virágnak virága!
Még csilingeltek halk-szavú titkos csodacsengők.
Pici szárnyaikkal szárítkoztak tünde-lények;
harmatos fűben elestek...Szerelemvölgy,
-jártukban-keltűkben- Jártam a kertjükben
és szivárvány volt az ajándék. Várj még!
Ölj meg bánat, öröm hagyj el
szem kiszáradj, könny apadj el!
Cifra lelkem fakulj gyásszal
halál végezz az anyával
apát ölték jó fiával...
Veszejt engem hegyes tőr is
virágomnak rózsatövis
koronája szép fejének.
hajnallik, pitymallik,
Nap, világra hullik
langy-selyem meleggel,
lágy-ölelő csókkal
harmatos gyöngyökkel
csikland göröngyökkel
talpad alatt bársony
zöld- fű szalagokkal
illatodban olvad,
rózsafa ragyogva
Csorbóka csalánnal,
paréj padlizsánnal
lapulevél széknek
nyughatatlan lélek…
Kókadó liliom
árván hagyott szirom
galamb odahajlik
sírjába lehullik.
Szapora madárszó
szomorodni látszol
cserepen ücsörgés
ablak alá költés
Szömörce, szömörce
mérgesedik gödre
gyökerén tanyázik
rontást hozó törpe.
Kígyóvérben ázik
szeme is csipázik
lompos keze-lába
vasvirágban szálka
Kezed egy gyermeké, lábad, mint asszonyé,
arcod az emberé, mégsem válsz emberré...
Rejted a titkokat, bujdosol, riogatsz,
szerencse gyökere, lázhozó gyötrelem
Nem nősz te akárhol, bitófa árnyékán
tolvajok tetemén, testeknek vizenyén...
Kiáslak éjfélkor, jajgass csak, siránkozz!
Nem hallak nem látlak, kitéplek kutyákkal...
Én írok most pár sort néked drága Saroltám,
jó volt újból véled, tegnap az egyleti bálban
és ismét látnom sok régi barátomat. Annyira szép volt!
Így,mi az éjszaka fényeivel versenybe ragyogtunk.
Már oly rég nem láttam az arcod drága Jolánom.
Meddig nélkülözöd még, mondd csak régi barátnőd?
Lenne-e mód, hogy rám pazarolj a drága idődből,
s némi reményt adj? Bízom benned, hogy Te megértesz...
Láttam anyádat a múltkor kijönni a boltból,
jó bőrben van még ma is , érted, hogy mire célzok..
Még férfinépnek, s vágynak, bizton lenne a tárgya.
Jó szívvel is vennék gondosságát, ízlene főztje,
és nyalnák meg mind a tíz ujjuk...mondd, neki, hogy megy
a sora? Működik -e még a templomi kórus?
Ha már szavad kevés, igaz hited vigyen tovább.
Segít, ha bajba jutsz, feledni jajj-ra, hoz derűt.
Szeszélyes úr a Sors, sosem kegyes, ha gyenge tűr...
Te csak legyél kemény acél; a lélek edzve hős
Lehull a testerős, habár merő izomban áll
A zsenge lábu nád, a szélben elhajolva győz...
Segít a józan ész, ölelve mindahány lelenc't,
kik éhen vándorolva kérnek égi gondozást...
Az éji sas madár felettük átrepülve szól:
Miért- e vándorút, megéri mind a szenvedést,
midőn az éj, s a nap kenyéren és vizen talál?
Még tombol a nyár, de erőtlenebb már a vágy.
Valahol nevetni kezd egy mátyásmadár, jaj de fáj a hangja!
Borzolja a csendet libabőrbe rázza riadót fúj a fülnek,
hogy ez milyen szemtelen lett!
Gúnyol, rikácsol, kikacag, ahogy repül, merész, hisz’ tudja,
ellene nem sokra mész. Inkább semmit sem teszel,
mert még ő az , ki így is keveset vesz el...
Aszott szilvaszemekben kutat egy darázs,
hamar elrepül jóllakottan, mézkincsre talált,
majd eljárja táncát odébb, a büszke felfedező.
Szembeköpted a parttalan időt.
Az évek nyálként csorogtak
végig a dimenziók barázdált arcain.
Ha tükrökbe néznél, nem láthatnál mást,
csak a sok szomorú életre-ítélt napjait…
Könnyeivel küszködik Esőisten,
habosan, hűsítve inti le az út porát.
Tajtékkal dagadnak vizek itt lenn,
s partoknak verdesik hullámok tomporát.
Legombolt ingvállak alá
lopva bélel a déli szél,
Ha a lélek, mint lehelet párolog,
s hamuként hull a végtelenbe
szakadnak a lét fonatai, mint szögesdrótok
pengeéles acélkarmok között...tépve hullik
a fekete semmibe az időd. Hamu sem marad.
Lázadni nem lehet. Az új tested valahol már
sejtekben épül, s feszíti a jövőt...