Csendragyogásod
lázas naplementében
gyönyörűséges…
Szememben izgalommal
vibrálnak még színeid.
Halk muzsikaszó.
Sötét lepellel a csend
rám takarózik.
Csak egy tücsök, ki zenél,
csend, tücsöknóta,
álmodó libikóka
bíborhomokkal...
Sovány holdkaréj,
vöröslő égi paplan
szemnyitó csillag...
Halkan súgsz fülembe,
lágy fuvallattal,
megérintesz, alig szólsz,
úgy marasztalsz...
Dicséred a hajnalt,
melegét megáldod,
szívemhez az utat
mindig megtalálod.
Hálót fonsz körém,
Futok előlem
kitartóan követ a
Saját árnyékom
Nem állhatok meg
Mormolok érted egy imát, s megértheted,
mikor világgá kiáltja az értelem.
Hanyatt fekszem, nem érdekel az, hogy ki lát,
ha vétkezem,mikor a két kezem megtalálja
azt a hibát, melyet a Teremtő mondvacsinált
indokkal kreált, s ezért ma létezem...
Ki hasított engem bordái alól, ki az,
ki szörnyű hamis hangon himnuszt dalol?
Ezt mintha hallottam volna már valahol...
Felállni nem fogok senkinek...még jó,
hogy csak köztes állapot az impotencia...
A korai magömléssel, elúszott a remény is
Arcod színtelen fényét mosollyal színezném.
Meglepnélek könnyű álomidővel,
ha elvágyna tőlem szerelmed. Felhőket hoznék
esőcsepp könnyel, gyöngyökként - láncnak.
Foszlós puha csókot, s az barackízű lenne.
Még járd a vitustáncod, kelepelj gólyamadár,
hosszú lábad jó lesz ha odavágod, ne sajnáld!
Csak békára, szöcskére vágysz? Dögunalmas étrend!
Művészlelkek kicsúfolnak:Nézd a szerencsétlent!
Halottnak ékszer, cinóberárnyas.
Arcára meredt porcelánmázas
mosolyt melenget örök magányban.
Ne várd az Istent, soha ne lássad!
A nagy kékség elmúlt, szellem az ésszel.
Ahova vágynál, soha nem érsz fel...
Fehér a lelkem, fehér a szárnyam
Tűz megöl engem, tűzben halál van.
Zúgó folyóban, tengernek árján
völgyben, hegyekben, mindig találj rám...
Találj meg engem, mert ma elégek
tollaim fosztják, átkos lidércek.
Gyújtanak tűzzel, égetnek lánggal
el kell, hogy menjek sötét halállal.
Tengernek habját gyulladni látom
tajtékot szikráz, izzó zsarátnok.
Égetik szárnyam, szakítják lelkem
már nem találhatsz, többé meg engem.
Tűzben halállal érted megégek
utolsó szóval üzenek néked;
Vudu varázslat
kezedben ékszer
lelkedben állat
soha nem érsz el
szemedbe szúrva
fekete rózsa
rontásod újra
halottnak csókja
törés kezedben
Ég mezejében száz csillag, nézd, fénye kicsorbult!
Szűrte a kéket lágy felhő, majd könnye kicsordult.
Sír vele mindig búbánat, félárva szivekben
jajszava, zengőn hegynek tart tévútnak eredve...
Habja a duzzadt tengernek vágy partot epedve.
Ég veled május, veletek is csábos cseresznyék!
Csókalegények, seregélyek csemegéztek
még minap a rejtő, zöld lombok között.
Kelletően pislogó, kövér eperszemek
megigéznek, csábítanak erotikus gondolatokkal ...
vajon másnak is hasonló vágyakat ébresztetek?
Mert buja öleléssel, lám, eljött a június.
Kinyíltak a rózsák, lenge jázminok is árva fehéren,
szeplőtelenül. Nekivetkőztek a lányok ; csitri mosollyal,
jóleső kéjjel nyugtázzák: igen, kellenénk, beszélnek
az éhes férfiszemek. Karcsúderekú asszonyok is
Kergetek egy álmot, messzire kiáltok:
Szalmavirágok! Szálltok a széllel
szőkén, árván. Mért sírdogáltok,
simogató kezekre vágytok?
Szerelmet hazudik a nyárnak
ahogy zokog a kóbor szél...
Az én ketrecem egy olyan ház
ahol átölel a kék hold vize,
kócos felhők kontya alá szél kap
és azt megtépázza rendesen
mert ez az én ketrecem...
Az én ketrecem az olyan más
nem lepi be sátortető
ablakszemek itt nincsenek
Ó, az a pojáca Hold! Sápadt fénye mily búslakodó.
Lelke ma meztelen, csillagoknak hunyorog, mint bugris vak.
Eb ura fakó! A helyzet már rég esztelen, csupa szeszély!
Zöldre vágyna a szem, ősgyepes mezők felett nyugodna meg...
Oly csodaszép vagy Szívzengőm, jöjj már ne sirass el,
Szállj, ha szeretsz még Pillangóm, szólj, mert nekem az kell.
Lágy öleléssel melléd zár él éhe a vágynak
Nyisd ki az ajtót Szeplő-lány, légy fénye csudának...
Cifra szelencéd hadd, jót járjon mindig örömmel
Éj szeme lencsét, patkót lel, várj még, te ne törd el...
Inged alá les holdfénynél száz frissszemü csillag
Kút vize tükröz mélységgel, halld, suttog a visszhang..
Nász lepedőjén csengettyű szól, meg ne riasszon
Szétszakitatlan bokrétát ránk kötne kisasszony?
Szalmasziveknek éled a lángja,
s jár ma vigyázva éj parazsán.
Könnyü fehéren izzik a lélek,
szív zakatolva ver szaporán...
Lágy lufiálom szelleme elszáll
friss szeretőket felzaboláz.
Annyira vágynak éhhel a szépre
nem riogat ma tűz- tulipán.
Csak bazsarózsát könnyez a harmat
hajnalidőben nyár derekán
Életet ásít, álmai nyílnak,
majd megöregszik szirmaiban.
Lenne vigasság mindig a földön,
lányszerelemben élne legény…
Elcseni csókját, ajka a forrás,
megmerül abban hűs vizekért.
Ha csobban a hang, s mélybe lehúzva odaláncol
a csend köteléhez, mert meguntad, ahogy zsibongva táncol
a zűrös világ . Kirekeszted lázas szemeidből, s nem változik.
Miért nem törik meg a varázs? Szűnjön meg a zaj, s az átok is...
Ha dübörgés a hang duzzasztva elméd, hasítja ketté
gondolatod, majd acélpántokkal ölel, s szorítja eggyé,
hogy fájjon. Forrjon is a véred. Így sanyargatja a jobbik éned,
s előcsalogatja a dühöngő démont,. Vadállattá válsz, ki vért ont...
Úgy elsiratlak. Úgy elsiratnálak,
mint agg öreg vének. És megszaggatnának.
Tépnék a lelkem, én lelkedben vájnék…
Hazudnék érted mindent a Halálnak;
Szórnám szemébe fekete könnyem
Viharmadár, messzire szállj,
könnyű szárnyon visszatalálj.
Várlak, mikor zúg az este,
az ég sötétre van festve.
Vad szelek, ha fújnak érted,
várlak még, ha nem is érzed.