Braunel blogja

Most játsszuk azt, hogy jó nekünk;
boldog, vidám az életünk.
Ölelj szorosan kedvesem,

Tükörbe zárva ott belül, kemény
a szó. Nem ad vigaszt, nem éri fény.
A vak remény, kijönne szüntelen.

Nesztelen éjben, kis titok szoba.
Csak a miénk most, a vágy otthona.
Mindent kizártunk, már nincs semmi más;

Nemzet dalát dúdolgatom ilyenkor;
de csak csendben, halkan önmagamnak.
Így, negyvennyolcas eszmém nem világol;
míg a gondok jönnek, s megmaradnak.
Mert saját életemen tapasztalom,

Előre is elnézést kérek mindenkitől, aki a következő "versemet" elolvassa,
mert lehet, hogy sokaknak nem fog tetszeni... :)

Tüdőmbe áradó meleg,
ma új ruhába bújtatott.
Kezembe fogtam a szelet,
s magamba szívtam a napot.
 

Döccen az út, s a szekéren fázik a testben a lélek.
Tudja, a sorsa elől menekülni hiábavaló, mert

Aranyló áradat a lombban;
napfény cikázva lángra lobban,
áttörve levél-barikádon,

Árva sorsom bús kalásza,
Beletaposva a sárba,
Eltiporva nem terem;
Mert csirája félelem.

Most játsszuk azt, hogy jó nekünk;
boldog, vidám az életünk.
Ölelj szorosan kedvesem,

1

Ha nem volna néha, méla,
zord magányom, csendben lopódzó
ájult fájdalmam a préda;

Tűzviadalban a vágyunk, nem lehet oltani sem már;
paplan alatt a világ, édes a kéj, ami él.

Mindennap arra ébredek,
Ha meglelem a lényeget,
Írok majd szépet s jót nekem;
Megírom élet énekem…

1.

Elmúlik végleg egyszer ez a kor,
s mint rossz tanú a főtárgyalás napján,

Eltemetett örömök, nevetések lógnak a csendben.
  Szürke homályban az ég, s bújva az ablakon át

Gyertyát talált, pedig mást keresett,
mikor beletúrt mélyen a szemétbe.
Éhes volt már, két napja nem evett,

Ha nincs igény rá, nincsen vers sem.
Ha csak magamnak írom versem,
akár letehetném a tollat;

Ma én köszöntöm önmagam,
bár fel sem fogta még agyam,
hogy ötven éve élek itt ..,
ledobva múlt bilincseit,
most újra játszom életem;
könnyes-vidám történetem …

~~~

Szépia színei várnak a nappali fényre a légben.
Támad az alkonyi szél, húzza a nap sugarát.