Őskori vérünk lombok boldog vándora volt,
földre leszállva is így vitte a törzsi öröm?
S jogrend volt-e a ködbe vesző ösvény mocsarán?
Nem, hisz az ösztön uralt, Darwini emberiség.
Fázott, éhe igázta, haladt az időben elő,
végzete nyers, vad erő, hullt bele agg, csecsemő.
Rút, babonás hiedelme az ész kertjébe tiport,
vérbe borult a világ, népeket írt hite át.
Egyre többet s többet tudok
és kevesebbet érek
ifjak szemében, akiknél
még lomhábbak az évek,
mert bombabiztos a hitük,
– hacsak nem jön egy bomba –
hosszan nyúlik még ékköves
útjuk a nulla pontba.
De meglegyintett engem már
a szél, súgott fülembe:
- Az emberélet útjának
felét szórtam öledbe,
kaptál jót-rosszat; gyermeket,
szerelmet, szépet, otthont….
Ne légy mohó. Most már a test
gyarlóságát is ott fogd!
Kertbe vittem öt kismacskát,
s nem maradt, csak négy,
mert az egyik megijedt, hogy
rászállott a légy.
Ijedtében sebesen a
konyhába szaladt,
a maradék négy viszont az
ajtónál maradt.
Itt az egyik észrevett egy
kicsi egeret,
űzni kezdte, így a négyből
három cica lett.
Közülük is volt egy, aki
tetőre kapott,
és lejönni nem tudott, csak
hosszan nyávogott.
Egyenruha. Fegyverek. Félelem.
Add Istenem, hogy meg ne ismerjem!
Tavasz jött? Elszállt fenyőfáim alól
a telelő fácánkakas végleg...
Nem ismer hálát, csak búzamagomról
tud, mellyel elkerülte a véget.
Tavasz jött? Ismét jelzik vakond útját
leszúrt kapanyél nagyságú lyukak...
Szorgosan vési lenn az alagútját,
mint metrósok kőzetbe pajzsukat.
Cserebogarat fordít ki a kapa;
nehézkes. Kábult, téli álma szűnt,
megtöltekezni berreg, s szárnyra kap a
meggyfához, mely zsenge rügyeket szült.
Vártam soká, vártam mindig,
vártam újra, s újra, mégis
hiába volt, végső szintig
hasadozott a remény is.
Társ és gyermek, gond és öröm
váróterme becellázott,
előrajzolt csiga-körön
formalinban talpam ázott.
Futóbajnok én… A célba
mind eljutunk előbb-utóbb.
Mez nélkül, s reménypáncélban
is hajtja a Sors a futót.
Sávoz az alkony,
szél fut a parton,
űzi a fellegeket,
nap parazsába
száll a madárka,
vérvörös égre jegyez.
Szárnya a tolla,
mint a motolla
verdesi, majd’ elalél,
léte az étke,
várja a fészke,
s gyors követője az éj.
Cseppnyi madárkám,
rémit-e, várván,
sors keze majd hova sújt?
Léted az étked,
gyermeked, fészked -
álmod is érzi a súlyt.
Eltemettelek magamban,
villámcsapás, ha látlak.
Görgeteg emlék vagy, sebző
napok hordalékában.
Oly mélyre ástalak belül,
mint ércet hegynek mélye,
csak földrengéssel, omlással
adhat ki meredélye.
Díszsírhelyet kaptál szívem
fekete sírboltjában.
Nem rózsák fonják magukat
fejfádra sírós-lágyan,
de szögesdrót tekeredik,
s bókoló gerlék helyett
hóbagoly gunnyaszt rajta,
s nincs ám nyár! Nincs kikelet!
Duzzog a fenség, elvonul árja.
Karmait fenték – medre karámja.
Árteret töltő ereje villant,
gátakat söprő vágya elillant.
Megzabolázta vasbeton vértje,
homokzsák-gátja védekezése.
Partjain pulzál mész hava földön,
már csak a buzgár tör fel a zöldön,
s belvizes, sziksós réteken, földgát
nélkül a szittyós láp vedel zöldárt.
Csápja behúzva – ernyed a teste,
ámde csak szunnyad! Éber a beste…
Folyóparti vontató –
bánatkoloncot húzok.
Inam szakad, nyomtató
ló igájába bújok.
Özvegy, árva bánata
szemérmes ólomsúlyom,
gyermek csip-csup zokszava
bárányfelhőm Tejúton.
Vad golyóját, éhezők
aszályos évét félem,
csont és zsiger, ér-verők
kínkeserveit élem.
Siratok minden panaszt,
szívem patikamérleg,
trezor, lufi – hogy van az,
hogy épp téged nem értlek…?
Bóbiskolni ült a fonott
kerti fotel kényelmébe,
bókoló, dús, bimbós bokrok,
nyár-orgonák látterébe.
Az orgona rüggyel terhes
karjai úgy nyúltak felé
duzzadóan, élettelve,
mint anyához kisgyermeké.
Tavaszi lágy, mocorgó csend
hetven éves szemére hullt,
s édesdeden úgy elpihent;
két órája alvásba múlt.
Szemet dörgölt, körülnézett, s
– borjúként az új kapura –
bámult csak, mint megigézett,
mint egy másik világ ura,
Félálom s ébrenlét határán
villódznak így színes emlékek:
hullám vert vizén ezüst fények,
s futó vonatablak, ha tájt vált.
Ha végiggondolom, az éltem
tarka csokrába tüskés rózsát,
és lóherét - Fortuna csókját –
s mellette csalánt bőven téptem.
Az istenasszony telt kacsója
sajnos ritkán érintett engem.
Apró hólyaggal telt a testem,
s három tőrdöfés vitt padlóra.
Léleksebem bár múlhatatlan,
megemésztettem. Túlhaladtam.
Félálom s éber lét határán,
akár zökkenő vonat sínén
futó szerelvényben, ha tájt vált
az ablak; vagy hullám vert vizén
ezüst fények, ha zöld haragba,
vagy bús, barna bánatba hullnak,
- úgy villódznak ködbe faragva
színes emlékei a múltnak.
Ha végiggondolom, az éltem
tarka csokrába tüskés rózsák
mellett csalánt is bőven téptem,
s lóherét is, Fortuna csókját.
E puszta földbe régen,
mint gyom kapaszkodott meg;
finom növény a végek
gyepűin elnyomott lett.
Csodákra várt e nemzet,
ez élhetetlen, kényes,
nem összefogni termett,
vad, hetyke, szenvedélyes.
De ráfizetve jórészt,
keresztutakhoz érve,
sosem tanult a jónép,
sosem hajolt az érvre.
Történelembe hány mű,
és hány poéta írta:
- Vigyázz! – s csapott a ménkű,
és elfogyott a tinta.
Kertek elomló füstköpenyét
húzza magára most a vidék.
Bújva szemérmes házak között
füstölög olcsó rőzseködöt
sűrű, elaggott, nedves avar.
Halmai alatt félve kavar
gyenge parázsról szürke paplant
a szél, - csak suttog lankadatlan,
s a tikkadt, zörgő levéllepel
ájult csomókba letérdepel.
Mint vizek árján fenn a hajó,
lenn mégis víz az uralkodó,
úgy eszi csendben, láthatatlan
parázs az avart szakadatlan;
mint kór, mely lassan terjed tovább,
Mélytüzü borral űzd el a gondot,
csurran a kancsó, telt a pohár.
Hagyd el ez egyszer bánatod otthon…
Pajti! a szőlők mákonya vár!
Nincs szerető, ki szebb vigasz útra,
drága barát, víg szája, ha jár.
Hajtsd fel a kancsót! Félre ma búval,
Pajti! a szőlők mákonya vár!
Karcos az íz, vagy cseppje is Éden?
Óbor! az ízben nincs ma határ.
Ódon a tipró-kádam a mélyben,
Pajti! a szőlők mákonya vár!
Mákos ősz hajáról bejgli
íze képződik meg számban,
mint sodor, nyújt omlós tésztát
havas téli éjszakában,
majd hidegre teszi cseppet
– repedjen a máz – és ettől
minden oly tökéletes lett,
ahogy remélte kezdettől.
Ráncos kezéről bő szoknya
redői közé látok,
melynek hullámába bújtam
kisgyermekként, és a ráncok
sátorrá, felhővé nőttek,
dagadozott, mint egy párna;
meg ne találjon, ki elől
elbújtam abba a ráncba!
Patyolattiszta, hófehér szoba.
Baldachinos ágy, bábafityula.
Várakozó csend, nyugodt figyelem,
kilenc hónapot tűrő fegyelem,
orvos, ha kell. De sietnie kár.
Főrendi házban szabályosan jár,
és tervezetten, minden esemény.
Mint óramű. Mint képzelt lányregény.
Ó, de a bál…! Azt meg kell rendezni,
hisz van még időm… Nem lesz baj semmi,
drágám, vigyázok! Itt lepihenek,
s nem táncolok, nézem a hölgyeket.
Nem tudtam, miért tündököltél,
hogy fehér arcod rózsa lett…
A határszélen úgy örültél,
hogy sugárzásod körbevett,
és mind az arcok felderültek,
komor ellenőr is viháncolt…
Szelíd birkává lényegültek
- míg fejem törtem -, bősz fináncok.
Szerelem? Siker? Hipotézis,
nem tudom még, hogy mi okozta.
De fénylő arccal lépek én is
az örömödtől boldog sorba…
Én Ottlikban főképpen azt csodálom,
mi oly egyértelmű volt őnéki,
pedig nem az. Kisded a szülőágyon
még hordja génjében az ősrégi
elvet, a humanitást, mégis, mikorra
felnő, az evolúciós ösztön
már átmázolja gúnyos vigyorra.
Csíra marad csak. Miképp fürösszön
mindennapi nagy emberszeretetben,
ki maga sem dúskál a javakban?
Ahogy Ottlik tette. Észre se vette
a bújtatott, hogy teher a bajban.
Hogy életet ment, természetes volt,
mint réten fű, s éji égbolton hold…