joemetrum blogja

Fénytelen arcon ikon-vigyor ül,

összeveszést követőn hegedül.

Szinte a kép zene, szól is a dal,

általa vén mosoly is fiatal.

Hírt visz a szél, hoz a langyos idő,

melyre te vagy csak előfizető.

Vágy ragyogó rügye bomlik a fán,

ága karod, felemel szaporán.

Sohasem intenék csendre

madarat, békát, tücsköt.

Gyermekek felnőtt értelme

túl száll a zsivaj fölött.

Sosem állnék ki párbajra

azzal, ki szövetséges.

Lappangó vágyak lármája

titkos perceket élvez.

Sohasem intenék csendre

madarat, békát, tücsköt.

Gyermekek felnőtt értelme

túl száll a zsivaj fölött.

Sosem állnék ki párbajra

azzal, ki szövetséges.

Lappangó vágyak lármája

titkos perceket élvez.

Ha már az élet benne van,

törődsz vele minduntalan:

szüret után hosszú szünet,

elburjánozni engeded.

A vessző nyúlik szaporán,

nap húzza felfelé talán,

törődésed sokat segít,

elmetszed fölös ágait,

Nem sajnáltatom magamat,

de titkomon már nincs lakat:

bagollyá váló ritmusom

az éjszakának eladom.

Tart még az őszi sarki fény,

nem utánozni jöttem én.

Megfordult velem a világ,

pihenés helyett tettre ránt..

Matthias Rex vagy épp sok tízezer

igazságosztó, szimpla jégtörő,

néphitnek, névnek jól megfelelő,

erővel bíró emlékezet-jel.

Fűtött szobámban eltöprenghetnék:

búzára vajon kemény fagy lehel?

Neked kedvezzen nap s a fényes ég,

a te időd reménnyel töltsön el.

Mintha az álmok felsorakoznának:

most én jövök,most én is beléd szállok.

Keringjenek sosemvolt, fojtott vágyak,

lassítsanak halvány, siető csókok.

Ott vannak még kusza mélytudatomban,

vagy zsebbe bújtak olcsó szégyenükben.

Életszerűen már csak rajtad csattan,

Egyenletesen rohanó időben

egyenletlenül, szűk mértékkel élek.

Korda-fegyelem tudatban, ösztönben

futóversenyt nem kínál már idősnek.

Petyhüdt izmokon halk akarat nyugszik.

Ólom a jelen, pehely súly a távol.

Fáradt kezem már segítségre vár itt,

de versbetűket még könnyedén számol.

Nem sérült a nap szentsége,

rendje cseppet sem borult fel,

de halaszthatatlannak tűnt,

ami versenyzett a héttel.

Csak apám vonókésével

faraghattam a sok rímet,

le vagy meg – már nem terveztem,

a forgácsok úgy repültek.

Megkopott csúcsú Parnasszus alatt

kerékre szerelt tarka szövegek

mindegyike vágy-szerpentinre tart,

tükrös szélvédőn gyúlnak naptüzek.

Konvojok ezre biztosan halad.

Rímtelen szókép mindent megelőz.

Senki sem alkot új szabályokat,

gördülő szólánc szépségével győz.

A bokrok alján foltos árnyak fáznak,

Örökzöldön hósapka nem örök,

Ha gyér fény rajtuk néhány percet tölt,

Pórusokból sóhajtanak új vágyak.

Tél van. Alig múlt szent karácsony napja.

A betlehemi jászol langyos még,

Szobahőn kapta szívek melegét.

Új évben is szól béke-óhaj lantja.

Dér-hajat növesztő csendes terek.

Kukában elnémult hangelegyek.

Szokások, ó-érvek ködszövetén

megbotlik, elhal a születő fény.

Szégyenlős nap testén felhőnyi heg,

szemmel verés most nem gyógyítja meg.

Álhírrel valóság ha szembesül,

képet javít a szem, hangot a fül.