lnpeters blogja

Csillagfátyol kora Őszt
Takargat,
Fenn az Isten beszédesen
Hallgat.

Szférák honában még szól
Az Ének,
Életvágyak friss Reményt
Cserélnek.

Elhallgatnak lenn a profán
Végek,
Szunnyadnak az összes
Őrültségek.

Múlt öblében gyászolnak
Az Árnyak,
Próféciák Atlantiszra
Várnak.

A Jövő
Igazak éber álma,
Egy lottószelvény is
Nagyobb nála.

Talán az lesz egyszer kőbe
Vésve:
Az ember csak Isten
Tévedése...

Vagy mégiscsak Jövőt ír,

Boldogasszony kikötője
Költözik egy régi Őszbe.

Mítosz-szülte régi flották
Ott vonják le a vitorlát.

Istennőjét ma is óvja
Egy ősrégi Európa...

Kurgánokat őrző holtak
Rejtik el az élő Múltat

Rejtelmes kelta keresztek...
A Múlt sose marad veszteg...

Csak vándorol Őszből Őszbe
Boldogasszony kikötője.

 

Régi halvány szeptemberek
Árnya csendesen szendereg

Acherón öblének mélyén,
Örök, néma Ősz vidékén,

Ahol nem rak fészket madár,
Ahol mindig esőre áll,

Ahol nem nő tovább redő,
Ahol nem múlik az Idő,

Ahol a Lélek elpihen,
Ahol senki nem kelti fel.

Ahol hallgatnak az Egek...
Régi, halvány szeptemberek...

 

Poétikám öntörvényű,
Mert magam is az vagyok;
Műanyag teóriákra,
Szíre-szóra,
Tekintélyre,
Nyegle "trendre"
Nem adok.

"Modern poétikák" füle
Holt szavak sötét súlyától
Siralmasan
Lekonyul;
Némely literátusaink
Úgy tűnik, már
Nem is tudnak
Magyarul.

A Költészet
Sosem lehet
Mesterkélt szó-rianás;
Minden Ritmus
Élet,
Jövő,
Reménység,
Szívdobogás.

Vagyok,
Leszek,
Aki vagyok;
S mindig ilyen maradok;
Poétikám öntörvényű,

Atlantiszi magány-ének
Zúg a szeptemberi szélnek.

Idő hullámai alatt
Holtában egyedül maradt

Az egykori szigetállam,
Mégis kitart - holtra váltan.

Midőn pénz tombol szerteszét,
Elvette a világ eszét,

S borsót hány a jövő-falra,
Szükség van magányos
Dalra.

Atlantiszi magány-ének;
Mindenféle mű-szirének

Műdalára bátran üzen:
Van még Ritmus,
Van még Ütem.


 

Herder néhai jóslata...
Már az emléke is suta.

A "bölcs" kinyilatkoztatott
S komoly pánikot aratott

A magyar értelmiségben,
Megijedtünk akkor régen...

Herder néhai jóslata...
Még az emléke is buta...

Aki torz jövőbe réved,
Mindig ekkorákat téved.

Romantikus "Mondjunk nagyot!"
Póz csak arra ad alapot,

Hogy bölcset játsszon a facér.
Hátha elsül a kapanyél...

Herder néhai jóslata...
A reformkor babusgatta,

Ma jóslat-lomtárba se fér,

Az Ősz gyapjú takarója
Az örök bánatot óvja

Sötét őszi éjszakában
Vén csillag dörmög magában.

Égbe nyúló nosztalgiák
Hallgatják át az éjszakát.

Idő régi útját rója,
Rajta az Ősz takarója.




 

Atlantisz emlékkönyvébe
Újabb szkepticizmus kéne.

A megérzésből nyert tudás
Tovább él, mint a tagadás.

Még hangosan hinni sem kell,
Mégis fenntartja az Ember....

A Hit teremt egyéneket,
A szkepticizmus?
Tömeget.

Atlantisz emlékkönyvébe
Sok szkeptikus tétel fér be.

A "tudományos" cáfolat
Csak önmaga körül halad,

Perspektívára nem akad,
Végül feledésbe ragad.

A Hit Istenhez látogat,
Megleli a Távlatokat.

Atlantisz emlékönyvébe
Nemhitek semmivé égve.

Avarok régi állama
Mintha már ki sem látszana

A magyar történelemből,
Lent van,
Alul;
S nagyon elöl...

Múlt árnyékában térdepel,
Mint megkopott szellem-lepel,

Egyetlen magyar krónika
Sem ejt árva szót se róla,

Pedig talán azok mintha
Mégiscsak tudnának róla...

Avarok régi állama
Ide költözött valaha

Téres Kárpát-medencébe,
S lett a Hazánk előképe,

Vagy tán egy korábbi Hazánk...
Nem is sejtjük, mit hagyott ránk...

Nem is sejtjük, mit hagyott ránk...

Egykori mohácsi csata

Erőnket ma is csapolja.

Magyar végzet fedezéke,

Romlásnak rideg jelképe.

Cezúra Idő medrében;

Emitt a ma,

Ott a Régen...

Idő homokja beissza...

Sohasem szereztük vissza...

Egykori mohácsi csata

Kedélyeinket borzolja,

Mivel az egész folyamat

Mohács emlékéhez tapad.

Felhorgad, éktelenkedik,

S Trianonig terpeszkedik.

Egykori mohácsi csata

Múltunkat békén nem hagyja...

Minden perc fordulat lehet,
A Jövő jobb utat vehet.

Ha van, akit buta végzet
Sziréndala nem igézett,

Nem olvas kamu verseket,
Hanem csak tiszta szót szeret,

Akkor a globális járom
Eltűnik az Idő-háton.

Csak egy bátor ember legyen;
Akkor majd lesznek elegen...

Isten minket most is szeret,
Minden perc fordulat lehet.

 

Vén padon a Vén Hallgatag.
Életfalak morajlanak.

Csörgedező Idő-patak
Nyárból az Ősz felé szalad.

A lejtőn majd gyorsulni kezd,
Jövő-holtágakat ereszt.

Aki a Nyarat túlélte,
Indul ősz jövő elébe.

Öntörvényű lett az Élet,
Végzet pörög,
Remény éled.

A világ önmagát méri,
Reménykedik, hogy túléli

Amit eddig soha senki,
S végre majd tovább tud menni.

Hogyha meg nem,
A Kezdtetek
Majd újra felvöröslenek.

Közeledik
A Zuhatag;

Sokan kérdeztetek...
Ha tudok, felelek...

Mi a Költő becsülete?
Számít-e?
Fontos-e?
Vagy a művész, költő, író
Egy másik régió,
A hétköznapi tisztesség számára
Tilos dimenzió?

Sokan kérdeztetek...
Ha tudok, felelek...

A költő, mint magánember fontos,
Vagy a mű?
A válasz nem egyszerű...
Együtt kell nézni őket,
Vagy külön-külön?
Örök érvényű válasz
Nincs erre,
Esküszöm.

Mi a költő becsülete?
Hol a Költő becsülete?
Mit gondoljunk róla?

Isten nem lesz modern soha,
Senki zászlaját nem hordja.

Amit korok ráaggatnak,
Később mások leszaggatnak.

Lobbik között sose nyomul,
Bohócmenetben nem vonul.

Az Erkölcs sohasem évül,
A Teremtés tovább épül.

Isten nem lesz modern soha.
Nincsen elektromos lova.

Nem szelfizik, nem gyártogat
Digitális reklámokat.

Vírussal nem manipulál,
Pénz szavára nem reagál.

A divat sose kenyere,
Nem tévelyedik el vele.

Korok jönnek,
Korok mennek -

Távozásra készül a Nyár,
Csillogó kis boltot bezár.

Búcsút int a nyár-tudatunk,
Állunk, befelé hallgatunk.

Hajnalra a körtefákat
Harmat borítja - meg bánat.

Rohan az Idő előre,
Üdvösség nem telik tőle.

A Jövő kis félénk patak,
Szél fúj.
Az Isten hallgatag.

Eső hullik,
Gyűlik a sár,
Távozásra készül a Nyár.

 

Nélküle
Buda
Az oszmán uralom alól
Fel nem szabadult volna
Tán soha;
Károly herceg,
Egy hitvány, rossz király
Nemes jellemű,
Hős
Tábornoka.

Nélküle
Most se volna Budapest,
Pusztába fúlna
A hajnal,
Az est;
S az oszmán dúlta földből
Ország sose válik -
Hadszíntér lennénk
Talán egészen
Mostanáig...

Lotharingia "csendes hercege"...
Itt mindent homok lepne
Nélküle...

"Se pénz, se posztó" végvári sereg,
Fizetésük
A Hazaszeretet;
Védenek

Nosztalgiázik az Idő,
Szomorú a szél,
Hamarosan lehull majd a
Fákról a levél.

Idő-tenger hullámain
Öreg bárka jár,
Hajdani szent Atlantisztól
Búcsúzik a Nyár.

Birodalom volt. Fél világ
Hajlongott neki,
Végleg ellepték a Mélység
S a Múlt vizei...

Emlékein iszappá lett
Odalenn a sár,
Tiszteletkört tesz fölötte
Majd néhány madár...

Nosztalgiázik az Idő,
Eső szemereg,
Bevették a Nyár egét a
Felleg-seregek.

Idő-tenger hullámain
Elmúlás-sziget,

A Jövő poétikája
Nem lesz háborúk nyitánya.

Nem borzalmak művészete,
Hanem új korszak kezdete,

Ami békésen leszámol
Azzal, ami élni gátol,

És a pénz hatalma helyett
Teremt élhető Életet.

A Jövő poétikája
Nem a végzet szavát várja.

Személyes döntésre érett,
Nem néz szükségszerűséget,

Tudja, nem kamu folyamat,
Hanem a Szabad Akarat

Teremt Jövendőt egyedül;
Minden más a kútba kerül.

A Jövő poétikája
Ajtaját tágasra tárja.

Nem borzalmak művészete,

Korszerű és aktuális
Hazaszeretet
Tisztességgel,
Békességgel
Jövőbe vezet.

"Új nacionalizmust" bőg
A rozsdás haraszt,
Aki soha semmit nem ért,
Csak címkét ragaszt.

Az Élet meg nem áll soha,
És a Föld forog,
De csak papír-létben élnek
Papír-izmusok.

Korszerű és aktuális
Hazaszeretet,
Más alapon nem állhat a
Világ-épület.

A poszt-nacionalizmus?
Üres fecsegés.
A beolvasztósdi-játék
Mindig tévedés.

Mindenkit egy jellegtelen
Nép-masszába nyom;

Sok Múlt-ágból lett egy Jelen;
A "hogyan" - a Történelem.

Múlt-patakok egybegyűltek,
Idő-folyammá vegyültek.

Az Idő ad Múltat, Erőt.
De ő sem tudja a Jövőt.

A Múlt úgy ágazik szerte,
Mint a nagy fák gyökérzete.

Sok Múlt-ágból lett egy Jelen;
Szeszélyes a Történelem.

Egyenes vonalú patak
Csak a doktrínák közt akad.

Nagyon szeretne a végzet -
Mindig a túlerő végett -

Élet-képletféleséget,
Örök szükségszerűséget,

De abban Élet nem lakik,