Csillagtalan téli égbolt,
Lélekben él, ami rég volt.
Lélegzetünket átjárja
Elmúlt korok aurája.
Viseljük, mint régi inget
Előző életeinket.
Sejtelmesen néz a vén Hold;
Csillagtalan téli égbolt.
A Tél szürkévé öregszik,
Vén tűzhely köré telepszik.
Nem mondhatja el senkinek;
Magát emészti a hideg.
Fényes hóból szürke sárba;
A profán örökre árva.
A vén Tél szürkévé vénül,
Tavaszba hanyatlik végül.
Fehér fényű fagyos dogmát
Búcsúztat szürke valóság.
Hagyományos közösségek
Mentén fut tovább az élet.
Isten nem holmi pereces;
Csak az talál,
Aki keres.
Téli ebnek ura fakó;
Lábunk alatt ropog a hó.
Panasz árad, ezer akó,
Vén Január - égi bakó.
Kásává öregszik a hó;
Pesszimizmus - sehollakó.
Téli ebnek ura fakó;
Meleg zugban álommanó.
Téli mosoly: hideg, fakó,
Téli égen szürke zakó.
Téli ebnek ura fakó;
Tavasszal elolvad a hó.
Egyszerű tündérfényben születtem,
magasztos vágycsipkében,
s lám, most elétek pőrén,
leomlott lélekkel gördültem.
Don-kanyarban,
Don-kanyarban,
Reménytelen messzeségben,
Messze, sivár idegenben,
Farkasordító hidegben
Étlen-szomjan,
Fagyott kézzel
Didereg,
Egy magára hagyott magyar sereg…
Semmi váltás,
Utánpótlás,
Nincs szállító kapacitás,
Még levél se jön…
Csak a muszka mozgolódik
Túl a Donon,
Lövészárkon,
A sötét ködön…
Don-kanyarban,
Don-kanyarban,
Sívó pusztaság…
Kétszázezer szegény magyar
Számára
Ennyire szűkült
Akkor…
Hideglelős hideg napok,
Tél úr fagyott lába sajog.
Január ül fagyparipán,
Játszadozik - fagy-citerán.
Kétnapos hó-vigyor, álnok,
Jéggé fagynak profán álmok.
A Hold dideregve nyafog;
Hideglelős téli napok.
Ez a kor John Falstaff után kiált...
Ma degeszre kereshetné magát,
Lehetne bankvezér,
Politikus;
Ő vigyorogna minden oldalon,
Őt tapsolná a háttérhatalom,
Rá szavazna a kozmopolita...
Falstaff?
A mi korunk szimbóluma.
Ma Brüsszelben tisztes pojáca lenne,
Beszédet tartana,
Jelentést írna,
A világ csúcsára lopná magát,
Ő lenne a zseb-erkölcs bajnoka...
Falstaff?
A mi korunk szimbóluma.
Ma nem röhögnék ki az inasok,
Pólóikon viselnék a nevét,
Példakép lenne...
A profán siker
45. Rész
Hogy a bécsi udvari körök nem merik nyíltan bántani Zrínyit, pedig szeretnék, a kortársak is érzékelték. Elég Bethlen Önéletírásának arra a részletére utalni, amikor a császár leveléről esik szó. Érezzük az alaktalan veszélyt. Vitnyédi ki is mondja, hogy nem javasolja, hogy Zrínyi Bécsbe menjen:
„Vitnyédi dissvadeálta is menésit, mert sietve hívatta õfelsége Bécsbe tanácsba a magyar dolgokról, és az ekkor a törökkel csinált békesség- és portai követségrõl etc.”
Zrínyi maga szilárd és eltökélt: