Blogok

Csírabölcsőben

 
Marionett zsinórokon rángat 
rendezőnk, a feltétlen haszon. 
Teheti, a szepegő alázat 
nem hérosz, csak emberroncs-halom.
 
Sose volt hős. Amióta élhet, 
ebben nőtt fel, ez lett istene. 
Csoda-e, hogy amit még remélhet, 
rangot, pénzt magára hintene? 
 
Filozófiák csírái szépen 
kibomlanak s vihart vetnek el, 
s hogyan lesz a földnek békessége, 
a kérdésre egyik sem felel.
 
 

Régi idők iskolája

Régi idők iskolája...
Nem volt kockaház,
Volt ablakdísz,
És párkány koronázta
A télen hófehér sátortetőt.
Egy hétig délután,
Egy hétig délelőtt
Folyt a tanítás...

Kis dombon állt...
Már nem tudom,
Tán sárga volt,
Talán mégis fehér...
Repedések a lépcső peremén,
És vörös csillag volt a tetején....

"Hatszor nyolc az negyvennyolc,
Hétszer nyolc az ötvenhat!"

Szorzótáblák és házi olvasmányok..
Az iskola nagy, lejtős udvarán
Még körjátékot játszottak a lányok...

Ősz kapuja lassan tárul

Ősz kapuja lassan tárul,
Nyár-Meseország halványul.

Újratöltve adok-kapok;
Tódulnak a hétköznapok.

Régi bajok szagot fognak,
Új gondok szakállasodnak.

Ősz kapuja lassan tárul,
A Nyár már Istenhez járul.

A Tegnap áldott emléke
Múltszín ruhába öltözve.

Megint kint a nyílt tengeren,
Ahol öregedés terem.

Ősz kapuja lassan tárul,
Nyár-sziget végleg bezárul.

Shakespeare: LIX. szonett

(Saját fordítás)
 
Nincs egy szemernyi új az égvilágon,
de képzelegne rászedett agyunk,
és feltaláló lenne minden áron
az újszülött – kisgyermekek vagyunk!
Ma félezerszer vinném vissza szépen
az égi pálya évi vándorát,
amott a sárga, könyv mutatta képen
a szem talányok távolába lát.
Ugyan, mit írtak ott a régi korban
a szépségről, amely ma is csodás,
s a múltidő, az mára mégis hol van,
s hozott-e jót – ha volt – a változás?

Vén Muskétás nyárutója

Nyár közepén sok eső volt,
Fán rohad a körte,
Múlik a Nyár, megint újra
Beállok a körbe.

Az ifjú nyárutót számos
Vén gondolat járja,
Éppen most foszlik szét a Nyár
Forró aurája.

Szőlővidéken mostantól
Van szükség a csőszre,
Kánikulából kicsúszva
Készülünk az őszre.

 

 

 

Mint árny a fényhez

 
Nem érdekel, ki ringatott előttem,
melyik planéta volt az otthonod,
mint árny a fényhez, hozzád úgy szegődtem,
azóta ízlelsz, terhem hordozod.
 
Mi akkor, ott szent esküvést kötöttünk,
és minden csókod rajta új pecsét,
de nézd, az éj milyen tömény köröttünk,
időnket issza, mint a hús levét.
 
Imámat csendben mormolom miértünk,
mert fényed már kristályos dérlepel;
ha véget ér e villanásnyi létünk,
 

Kelekótya nyártündérek

Kelekótya nyártündérek
Körmére ég az Idő,
Tovább gördül minden szép terv
Dacára az esztendő.

Végtelennek tűnik a Nyár
Az első perceiben,
Később érzi úgy az ember,
Hogy eleget sem pihen.

Úgy suhan el, mint az álom,
Átrepül rajtunk a Nyár,
S felébreszt a tapintatos
Kora őszi napsugár.

Árnyék-koldus

Árnyék-koldus
 
Szürke a felleg
eget takarja,
szívemig ér le
az eső karja,
elázott lelkem
nap már nem éri,
Istent se' látom,
hogy tudjak kérni,
szemed varázsát
zsebembe rejtem,
egyszer ha más lesz
majd elfelejtem,
cseppektől ékes
mezőkön járva,
beleragadtam
hozzád a sárba,
se út se ég nincs
immár felettem,
napod tüskéjét
mégsem temettem,

Eltolódtak az évszakok

Eltolódtak az évszakok,
Itt még kánikula ragyog.

A hivatal Őszt vezekel,
De a hőség nem szalad el.

Csak egy-egy esőcsepp jelzi,
Hogy a Nyár magát meneszti.

Eltolódtak az évszakok;
Tavasz és Ősz csontra fogyott.

Átmenet manapság nem jár;
Hirtelen hal majd meg a Nyár.

Őszi előérzet kopog;
Eltolódtak az évszakok.

Világvége tízfilléres alapon

Világvége
Tízfilléres alapon;
Sátán néz ki
Liberális ablakon.

Zászló helyett
Lesz rózsaszín keszkenő,
Filozófia-pótléknak
Farka nő.

Fenékriszáló pénz
A lét ős-oka;
Nácizik a padlásseprő
Unoka.

Világvége
Tízfilléres alapon;
Mivel "nem is létezik"
Pénzhatalom...

Önfeladás
Hazug szólama recseg;
Templom helyébe épülhet
A mecset.

Mű-költő sír
A poézis tomporán;
Európát felülírja
A Korán.

Világvége
Tízfilléres alapon;

Nyárutó verőfényében

Nyárutó verőfényében
Minden sokkal szebb, mint régen.

Szép szerelmes Pillanatok
Alatt az Idő nem sajog.

Verőfényt hagyva emlékül
A Nyarunk búcsúzni készül.

Nyárutó verőfényében
Napsugár sok szép emléken.

Remények gyűlnek rakásra,
Nyár végi nagy számadásra.

Minden sokkal szebb, mint régen;
Nyárutó verőfényében.

Szent István király ünnepén

Szent István király ünnepén
Állunk a Múlt épületén.

Parádé,
Karnevál,
Torták;
Szépen ünnepel az ország.

A Nyár még utolsót lobban,
Holnap már nyárutó koppan.

Szent István király ünnepén
Fénylő nap az Isten egén.

Fogyatkozva, meg-megtépve,
Él még István király népe.

Szent István király ünnepén
Állunk a Múlt épületén.

Meglógok a kórházból

Folytatom, mint lábadozó beteg a gyógyulást,
tőlük tanultam:: orvosoktól, az erejüket
veszített, félig élőktől: hozzájuk tartozom
magam is, botorkáltam eleget,életemen át!
Nem operáltak, műtétre nem volt szükség,
de betegebb voltam a betegnél:nem tudtam,
ki vagyok, hol vagyok: körülöttem rohadt
embertábor őgyelgett, ők nem láttak engem,
s én  nem láttam őket, három ágy maradt
magában éjszakára a szobánkban, egyiken
sem aludt, ki magáról nem tudott.
Reggel engem kerestek, de nem találtak!

Augusztus még tartja magát

Augusztus még tartja magát,
Felforralja az éjszakát.

Ilonaságos szép napon
Az égen pamacs sem oson.

Áldott Nyár ideje pörög,
Augusztusi por gőzölög.

Augusztus még tartja magát;
Éljük a késő Nyár javát.

Áldott verőfény, buja fű,
Jövőnket építő derű.

Készül téli remény-kabát;
Augusztus még tartja magát.

Idő hátán boldog Hajó

Az Idő széles, vén folyó,
Hátán siklik egy kis hajó.

Szeretet a vitorlája,
Se szél, se hullám nem bántja.

Nem termetes, nem is cifra,
Vígan simul a habokra.

Idő hátán boldog Hajó;
Szelíd, de sebes a folyó.

Másutt pökhendi fregattok
Ágyúfedélzete kattog.

Szélen hatalmas gőzösök
Füsttel hajtott vasteste nyög.

Idő hátán boldog Hajó;
Lágyan sodorja a folyó...

Előzget számtalan botor,
Várja tán a halotti tor.

Őrült álmú motorcsónak
Üzen hadat a valónak.

Fényhinta

 
A fák alatt, a gyep felett
sugárkötélen lengenek
ezüstös sárga fénypihék,
bujkál közöttük némi kék.
 
Karöltve minden táncra kel,
előre-hátra, néha fel,
akár a hinta, lengenek
a fák alatt, a gyep felett.
 
Magam mögött a semmi fáj,
a mozdulatlan, messzi táj,
ahogy körötte szétreped
a ringatózó képzelet.
 
Csak állok, mint a nyársorok,
a fényre árnyam ráforog,
s a hártyavékony égen át

Kifelé megyünk a Nyárból

Kifelé megyünk a Nyárból;
Erdő látszik már a fától.

Szemlélődni kezd a Lélek,
Fáradtabbak a Remények.

Megszokás pörölye kopog,
Készülnek a hétköznapok.

Kifelé megyünk a Nyárból;
A Jövő homlokot ráncol.

Fényes Nyár-világok helyett
Szürke őszök,
Szürke telek.

Közelebb kerül a távol...
Kifelé megyünk a Nyárból.

Oldalak