Blogok

Húsvétra készülve,
Lét-asztalhoz ülve,
Múlt és Jövő együtt mereng
Jelenné feszülve.

Köd ül még az árkon,
A csupasz faágon,
Egzotikus pénz-ábrándok
Átka a világon.

Múlt és Jelen terhe
Görnyed a lelkünkre,
Reméljük, hogy a Jövő még
Nincs megvetemedve.

Húsvétra készülve,
Lét-asztalhoz ülve,
Múlt és Jövő együtt mereng
Jelenné feszülve.

Ugocsa most se coronat,
Nem adunk se húst, se lovat!

Vén sátánt kerítés fogad,
Globál doktrína ott rohad.

Rossz tavaszban világ hasad,
Vagy elpusztul,
Vagy megmarad.

Ugocsa önmaga marad,
Amíg élünk:
Non coronat!

Tizenötödik rész

A boldogsággal kapcsolatban igen sok tévhit és félreértés van forgalomban, nem árt foglalkoznom vele.

A boldogság csak ember és világ harmóniájának részeként értelmezhető, mint állapot. Mindenki lehet boldog, és ez az állapot akkor is életre szóló élmény, ha csak pillanatokig tart, és sohasem ismétlődik.

Úgy terem itt a hazaáruló,
Mint árok partján a árvacsalán...
Kígyóként kúszik a jelen falán
Az árulás...
Tagad Hazát,
Magyarságot,
S a tömérdek hazugságot
Úgy zabálja,
Mint szamár
A gazt...

Úgy terem itt a hazaáruló,
Mint részeg orgián a förtelem...
Táncol a sok erkölcsi holttetem
Pénz szavára...
Megtagad Célt,
Emberséget;
Szabad létére
Világ-úrért
Béget...

Úgy terem itt a hazaáruló,
Mint elhagyott udvarokon a gyom,
Tömegük
Ha nem vigyázunk,

Talán mégis lesz Kikelet...
Gazdátlan Idő szemereg.

Felhő-módra örvénylenek
Beváltatlan ígéretek.

Hazug eső tördelt ágat,
Töltött sunyi pocsolyákat.

Talán mégis lesz Kikelet,
Álmos Nap a világ felett.

Lucskos, makacs hócafatok
Felett a Megváltás ragyog.

Újra áldó napsugarak
Melegítik a falakat.

Talán mégis lesz Kikelet,
Megint látunk kéklő eget.

Isten nem büntet,
Nem feled;
Talán mégis lesz Kikelet.

Kései hószakadás,

Reszket a vén Mikulás...

Kikeleti Télben,

Jeges hófehérben

Néma a vágyakozás.

Kései hószakadás,

Reszket a hálaadás,

Idősivatagban,

Vén globális fagyban

Késik a rügyfakadás...

(fordítás)

A hajnal égi napszemébe néztem,
a fényt a hegynek orma szórta szét,
aranyba vonva állt a fű a réten,
folyó tüzelte álmatag vizét.

De néha-néha mégis azt akarja,
hogy égi pára szennye lepje meg,
e rút világtól képét eltakarja,
nyugatra száll, ne lássák hogy beteg.

Napod reám is éppen így sütött le,
a fénnyel így övezte homlokom,
egy röpke percre, nem futotta többre,
s eltűnt a ködbe, már nem láthatom.

Hiába, nem tudom felróni néki,
a földi is veszít, ha veszt az égi!

16. Rész

Ha egy kissé nagyobb távlatból nézzük a helyzetet, sajnos meg kell állapítanunk, hogy a baj csaknem elkerülhetetlen volt. Csáktornya áttekinthetetlen vendégserege, a „nagy palotában” tanyázó tömeg puszta léte eleve alkalmat adott a gazemberek megjelenésére, akaratlanul is fedezte őket, megadta nekik az elvegyülés lehetőségét. A várkapitány akkor sem tudta őket ellenőrizni, ha akarta.

Áldott esti szent Nyugalom;
Isten és Szerelem - rokon.

Odakint a profán szenved
Ezer céltalan küzdelmet.

Doktrínát gyártó pénz-vigéc
Tükrében ön-istenre néz...

Áldott esti szent Nyugalom
Alkonyi élet-partokon...

Otthon, a Szeretet helye,
Mindig a világ közepe.

Míg a Szentség szét nem széled,
Addig van emberi Élet.

Áldott esti szent Nyugalom;
Isten és Szerelem - rokon.

"A civilizáció alkonya, - e kijelentés pesszimizmusa csak viszonylagos pesszimizmus. Az alkony az éjszaka hírnöke ugyan, de maga az éjszaka a nap közeli eljöttét jelenti. Így van ez az emberi történelemben is: gyakran előfordul, hogy az estébe hajló alkonyt már a reggeli szürkület első fényei színezik. Úgy gondolom, hogy azok a megpróbáltatások, melyek ma a civilizációra zúdulnak, egy új humanizmustól, mely ma már elkezdődött és egyúttal kezdetét jelenti a civilizáció megújhodásának is."[1]

Holle Anyó elnézte a naptárt,
Dunnát márciusban rázogat,
Talán sárból építünk majd hóembert
A jövőben,
Hóból pedig nyulat?

A megunt Tél visszajönne,
A nyakunkra ülne,
Láttunk elég havat, fagyot,
Nem kérünk belőle!

Széllel-faggyal a világot
Bőszen megijeszti,
Talán úgy az emberiség
A reményét veszti.

Márciusi pesszimizmust,
Fagy-attakot hozna,
Azt hiszi, a tavasz-reményt
Belepte a rozsda.

Itt lejárt az ideje, de
Nem sejti a dőre,
Pár hónapot sem maradhat -
Legfeljebb jövőre.