Nyár vizei felé tartunk,
A vén kormány csikorog,
Nap fényében már messziről
Láthatók a zátonyok.
Nyár-varázslat ült az égre,
Megérkezett a meleg,
Vidám kulisszái mögött
A Múltak könnye pereg.
Álom-börtönök kinyílnak,
Csók-fantázia virul,
Ha simogatjuk a Reményt,
Tán Jövővé alakul.
Nyár vizei felé tartunk,
Szent Vágyak szíve dobog,
Szabadság-anaforákra
Élednek a hajnalok.
Újjászületik az Élet,
Megifjul a vén Idő,
Szabad akarat levágott
Összes karja újranő.
HARMINCADIK RÉSZ
„Egy párhuzamos dimenzióban minden másképpen történt”
BBC
2015. október 6.
18 00
MŰSORVEZETŐ:
Következő telefonálónk Mrs. Morley Manchesterből. Parancsoljon, asszonyom!
NÉZŐ HANGJA:
Ott Budapesten valóban lőnek?
MŰSORVEZETŐ:
Igen, határozottan úgy tűnik, asszonyom.
Tele a diófa kicsi, zöld dióval,
napsugár dajkálta nemes földi jóval.
A héja igen lágy, a béle is zsenge,
de a kisdednépre vigyáz az Istenke.
Meg ne aszalódjon a nyár nagy tüzében,
a gondok ráncait kisimítja szépen;
a nagy égi lajtot azért veri csapra,
hogy a suttyó gyümölcs nőjön napról napra.
Mysty Kata :
Lélek épít , munkát is ád....
Isten ügye teljes Élet,
Élet-léted majd csak Lélek!
Küldetésben ez a lényeg,
Minden előtt csak ezt féltsed!
Lélek épít, munkát is ád,
Ebből földi rosszat kizárj!
Meg kell győzni erről egymást,
Fontosabb nincs, mi lenne más!?
Jövevény sors közös sorsunk,
Elveszettként, - "egyszer voltunk!"
Haza sose talál a búnk,
Vesztes lesz itt , 'mi háború!
KÉTSZÁZÖTVENNNYOLCADIK RÉSZ
Nézem tovább a verset, mert – szerencsére – sokkal erősebb rész következik:
„Engem a látvány meghazáztat,
én városom megkönnyezem,
Budapest, mint egy nyári láz hat,
és lázmérővel szúr szemen.”
Ez a négy sor a versnek kerek és szép része. Személyes vallomás.
„Engem a látvány meghazáztat,”
Ifjú Tavasz,
Vénülő Idő;
Méltóságos jókedvünk
A végzet-temető.
Eső után
Ténfereg a szél;
A hagyomány semmiféle
Jövőtől se fél...
Szent Kikelet,
Vidámságlepel,
Hajnali madárünnepben
Jövő énekel.
Ifjú Tavasz,
Vénülő Idő;
Tavasszal minden végzetnek
Szamárfüle nő.
Mindig azt gondoltam gyerekkoromban, Kécske a világ közepe, az ismeretlen messzeség vonzott ugyan, de gyerek lévén, eleinte nem túl messzire jutottam...mondjuk unokatestvéremékig a tanyavidékre.
ÖTVENHATODIK RÉSZ
Megpróbálkoztam még egy utolsó kérdéssel.
Már elindult, de erre visszafordult és megállt.
Eltévedt az ember,
minden oly idegen,
hideg tűz szaladgál
ereken, idegen.
Számkivetett a lét,
kegyben nincs része itt,
lidércfény feni fenn
vad gyilok késeit.
Tavasz van - most kéne látni...
Látni kéne,
Látni,
Látni...
Május örömtánca lebben;
Isten van a Kikeletben.
Zablát tesz idő szájára,
Létet ad a tarisznyába.
Tavasz van - most kéne látni...
Látni kéne,
Látni,
Látni...
Látni,
Lét szívéhez férni;
Látni kéne végre -
Élni...
Élet helyett van - kapkodás,
Sivár gazdaság-porolás...
Tavasz van - most kéne látni...
Látni kéne,
Látni,
Látni...
Látni,
Élni,
Megpihenni...
Az Isten kedvére tenni...
Már most tudom, hogy a következő felélesztésem sorsdöntő lesz. Talán nem is kellene hozzá majd újabb ötszáz esztendőnek eltelnie. Úgy gondolom, a Túlélők Tanácsa legközelebbi konferenciáján mindenképpen meg kellene vitatni ezt a kérdést. Tudom, hogy a jövőteremtési törvények alapján nincs jogom ilyesféle javaslatot tenni, de a közben felhalmozódott tapasztalat mégis azt parancsolja, hogy ne rejtsem véka alá a véleményemet.
- paródiakisérlet -
Nincsen ingem, se gatyám,
morzsa bajszom pamacsán.
Ami lebeg itt, korom,
s van proletár fintorom.
Fogytán gyertya, lámpabél,
és fogat fen ránk a tél.
Lumpen, spicli ácsorog,
eső, hólé rácsorog.