A karácsonyt nem hozza el a hó,
Bennünk születik
Az isteni
Jó.
A karácsonyt nem fuvarozza szél,
Magában nincs,
Csupán lelkünkben
Él.
Fenyőillat
Járja át a szobát,
És Szeretet;
Ezt adjuk tovább.
Élet-csoda
Tél kezdetébe bújva;
Isten alkotta,
De mi teremtjük
Évről évre újra.
Évek óta nincsen már fehér karácsony,
e nyomott szürkeség dorgálással felér,
mert a világ mocska ül az időrácson;
az ünnep legalább itt benn legyen fehér!
HARMINCNEGYEDIK RÉSZ
Túl köznapi gyötrő gondon,
Karácsony a horizonton.
Ádvent vége – bársony ernyő…
Díszre vágyik a kis fenyő.
Korán fekvő, lusta napok;
Isten közöttünk andalog.
Túl kócos idő-bozonton;
Karácsony a horizonton.
Fagyba fúlt a zord tél,
jeges szél nyöget,
földből vasat fagyaszt,
vizekből követ.
Hó hullong a hóra,
hó hóra,
Amikor a múzsa csókot ad,
feledem majdminden „dógomat”.
A téma olykor nagy, árkot ás,
mélyére süllyeszt az alkotás.
Azt veszem zokon, ha rám szólnak,
mert néha éle van a szónak!
Megvág, mint jól kifent borotva,
s kiszállok csendesen morogva.
Latyakkal köszönt a Tél;
A szkepszis remélni – fél.
A napfény sápadt gyerek,
Pocsolyában hentereg.
Dölyfösen cuppog a sár;
A közöny – közönyre vár.
Latyakkal köszönt a Tél,
Aki csügged, élni – fél.
Búsan hallgatnak a fák;
Fagyra készül a világ.
Az anyaghit félve él;
Jégkorszak lesz-e a Tél?
Latyakkal köszönt a Tél;
Unalmában zúg a szél.
Bágyadt, ködös télelő;
Down-kóros a Jövő..
Az Idő halkan üget,
Fehér ruhát sző az adventi álom,
át a gomolygó, szürke ködhomályon.
Gyertyaláng lobban, áttör a sötéten,
patyolatot ölt fel szív és a lélek!
A Karácsony boldog, szép ünnep legyen,
árad a földre az égi kegyelem!
Nyugalom, béke szálljon a világra,
segítő kezet leljen aki árva!
Ég – Föld Urának örömóda zengjen,
szeretet nyelvén szóljon minden ember!
Némuljanak el a háborúk, harcok,