Blogok

Kérdések

Viszontlátlak-e
ó, - Nap...
holnap!?
Megváltoztat-e
falat...
a vak!?
Játszik-e papírt,
a lap...
-s ha maszk!
Megszelídül-e
    a vad...
- a dúvad?

Most nincs fejem a jambusokra,
anapesztusok hullámain
sem ringatom konyuló vállam.

Hangtalan s mosolytalan vagyok.
Szeszfőzdébe tévedt
rumlis kedvű angyalok mámorát élem.

Keresem, hol veszítettem utat.
Kutatlak, s a nyárízű hajnalok
lopott ébredéseit kuporgatom.

Mikszáthot egyszer megállította az utcán egy ismerőse. A nagy palóc azonban most nem engedte szóhoz jutni:

- Képzeld, tegnap a kávéházban találkoztam egy úrral, aki nagyon hasonlított hozzád.

Az ismerős nagy szemeket meresztett.

- Hozzám hasonlított?

- Annyira, hogy az is száz koronát akart kölcsönkérni, mint te most. Na szervusz!

Azzal faképnél hagyta.

A nyár ócska, lejárt lemez,
el is gurul a fák alól;
ahol halkan az ősz neszez,
lágyabb a dal,  más  nóta szól.

De most elpihen a szellő,
csend temploma a völgykatlan,
a szöcske, a víg szökellő,
az is olyan mozdulatlan.

Minden boldog pillanat

Mindörökre megmarad

Idő-gyöngyfénybe öltözve,

Mint az Isten örömkönnye.

Múltba hajló gyöngyfüzér,

Míg Élet van – addig él,

Szentnek, Szépnek megmaradva,

A Jövővel összeér.

A Lét örökbe fogad

Boldog pillanatokat,

Elmúlhatunk, boldogságunk

Mindörökre megmarad.

Múltba hajló gyöngyfüzér;

Az Életünk ennyit ér.

Az Isten nem lehet árva,

A boldogság nem vész kárba.

Minden boldog pillanat

Mindörökre megmarad

HUSZONEGYEDIK RÉSZ

Nyugodtan feküdtem tovább az ágyon. Talán más félelmetesnek érezte volna a helyzetet, én azonban nagyon közel álltam hozzá, hogy hangosan felnevessek. Mindenképpen türtőztetnem kellett magam, mert ha nem, akkor Danno legfeljebb megszégyenülten elkullog – talán még el is szalad a nyomorult.

Az én kedves testőröm tehát éppen ott tartott, hogy besettenkedik a szobámba nem sejtvén, miféle extra dolgot fogok neki mutatni a következő másodpercben. Bedugta hát nagy busa fejét az ajtónyílásba, amikor merőben szokatlan dolgot tapasztalt.

SZÁZNYOLCVANNYOLCADIK RÉSZ

Mielőtt a legizgalmasabb kérdésre térnék, jelesül arra, milyen lehetőségek vannak arra, hogy az új magyar költészet a kánon berkein kívülről érkezzen, még mindig vizsgálnom kell néhány fontos tényezőt.

Hazánk és a világ

v     Valóban nincs itt az ideje, hogy népben és nemzetben gondolkodjunk?

Hámlik a gyantás pikkely a törzsén,

csúcsain hajtás, rügy se fakad már…

friss klorofillal nem fedi többé

kertem a lombja?

Új tavasz ébred, s lám csak, a törzsén

virrad az élet, újul a hajtás;

hóka virágán méhrajos örvény

éneke zsongja.

Alkonyég a fák ruhája,
ősznek ebben nincsen párja...
Vére, - látod? Mennyi bája !
Olyan ez mint égő fáklya!

Nem tudok én verset írni,
a költő az mind szárnyal -
nem tudok én szóval bírni,
lent maradok, tört szárnnyal.

Nem sodor az ár magával,
állóvízben tengődöm -
iszapsúgta bűz-mocsárral
kenem betűm vergődőn.

Nem használ a tapasztalat,
sem az ösztön, élet-vágy -
az akarat túl nagy falat...
holnapra tán messze hágy.

Nem kell nekem e betegágy,
de a sodrony oly makacs -
és testemen sebeket rág...
gennytől, vértől szín-ragacs.

.....

Barna, zöld szemű
angyal vagy, vörös
sátánok követnek,
én vigyázok rád,
de segíts te is!
Taníts meg úszni
szerelmem tengerén,
úgy nem tűnök el,
s megmaradok neked.

A Mi Napunk,

A Tied és az enyém;

Évente ránk mosolyog,

Ahogy erre halad

Az Idő kerekén.

Ajándékba adtad

Magad

Nekem,

Én meg Neked magam,

Nem adjuk vissza többé sohasem,

Tanú rá

Isten,

Meg a Szerelem.

Élek,

Amíg van cél,

Amíg Te vagy nekem;

Isten is ott,

Ahol a Szerelem.

A Mi Napunk,

A Tied és az enyém;

Idő rakódik rá,

Mint ágra dér,

De évről évre mindig

Visszatér.

(József Attilának)

Távolságot? Ó, azt fel sem mérhetted,
végtelenbe nyúlik fenn a tiszta tér,
azt mondják, hogy önmagába visszatér;
s az idő sem állt meg soha éretted.

Hozzon hát az éjjel édes álmokat,
nyugtalanul virrasztani nincs miért,

Vér patakzik az utcákon,
pusztul az emberi arany,
és már az sincs,
aki a veszteséget felmérje.
Akarom, mondani -
nem veszteség:
a végső pusztulást,
melynek mi már
tanúi, sem felmérői
nem lehetünk.
Szimbólummá merevedünk,
szoborrá,
s az önpusztítás
legendájának élettelen
alakjai leszünk.
Vértelenül ott fekszünk
az árok szélén,
és miénk csak
az elpusztult világ,
melynek sáncaiban
a mi vérünk hömpölyög,
s a földet sem látja senki,
csak a szennyes vért,

ÖTVENHETEDIK RÉSZ

Valóban készülődött a felmentő sereg Nagykanizsa körzetében. A következő kontingensek gyülekeztek:

v     A dunántúli földbirtokosok magánkatonasága.

Ki testben,

Ki meg a telefon végén…

Lefelé tart a kora őszi Nap,

Velünk mosolyog

Múlt

Jelen

Jövő;

A ránc simul,

A jókedv, mint a kiskutya,

Szalad…

Állj meg, Idő…

Maradj velünk,

Szép, röpke

Pillanat!