Blogok

Két Lányom van,

Nagyszerű Feleségem,

Ők velem egyenrangú emberek,

Ne akarjon idejönni,

Aki ezt nem érti meg.

Magyar nőre nem szab csadort

A szabó;

Nem ezért harcolt

Hunyadi,

Dobó.

Mindegy, fehér,

Sárga,

Vagy fekete;

Aki magyarrá válni képes,

Csak az jöjjön ide.

Testével védte évszázadokig

Európát a népem,

Közben megcsonkult,

Megfogyatkozott,

Ideje volna kapnia

Békét,

Szép Holnapot.

Az Isten, ha megcirógat,

s álom porát hinti rám,

éji csöndben ezüst szókat

fülbe súg, úgy inspirál.

Hogyha szobrász, festő lennék,

ujjbegyeim simogatná,

öt puttó a felhőtlen kék

ég pasztelljét nekem adná.

Őrzi a hőt ez a város az esti sötétben,

pattan a kéreg a fán,

puskalövésnyire szól.

Elnémultak a házőrző ebek, Úr szemeképpen

virrasztó kamerák

pásztázzák az utat.

Trópusi éjszaka, hűst se bocsát ki, irigyli az embert,

fáradt verssor apad,

másik nem született.

Így foszlik, pereg édes idő, s vele szépség

nap nap után, remeket

hasztalan írna a kéz.

Fenyegetnek vészjósló árnyak,
macséta alatt végzi száz nyak –
a gyáva Világ fintorog.

De ellenállva a zsiványnak
a pokollal is szembeszállnak
a bátor, fénnyel írt sorok.

Én tudom, a szó, az oly kevés,
de jön majd talán az ébredés:

ÖTVENÖTÖDIK RÉSZ

Az ostromsereg demoralizálódása most már törvényszerű volt. Létszámuk is fogyatkozott, betegségek, sebesülések tizedelték őket. A háromnapos eső alámosta az építményeket, vízzel árasztotta el az árkokat. Az ostromműveleteket szüneteltetni kellett, a sáncokon és a töltéseken sem folytatódhatott a munka.

A védelem azonban nem demoralizálódott, Szigetvár védői ugyanolyan elszántak voltak, mint a harc kezdetén. Tudták ezt Kanizsán is.

Ma belépett az ősz,

tisztán, azúrkéken.

Homlokomon redőz,

hullnak ezüst fények.

Átölel csendesen,

mint kedves, jó vendég.

A kezem megremeg,

itt vagy hát, üdvöz’légy!

Megérint szellője,

rezdül a falevél.

Színt kever festője,

szorgalmas aranykéz.

Fény – árnyék játéka

bűvöli el szemem.

Jólesik a séta,

zöldpázsit fövenyen.

Schvalm Rózsa

(2015-09-01)

Már nincs semmi titok;

Te vagy nekem,

És én -

Neked vagyok.

Minden rejtély – Idő;

Múltában áldoz,

S így kötözi a Létet -

Önmagához.

Éltünk sok ezer szerelmes napot,

Itt minden rejtély

Rég ronggyá

Kopott.

Maradj nekem,

Én maradok Neked;

Bármeddig érdemes élni

Veled.

Te vagy nekem

Én meg

Érted vagyok;

A titoktalanság – örök titok.

Havazik a szívem fölött
bíbor könnyfelhőből -
esik reá jeges áldás
lélek-kesergőtől.

Söprögetni kéne gyorsan,
ne üljön sok rája -
piheg nehéz bútól, bajtól
mind a két kamrája.

Megkopott a cirok rostja  
még az előzőtől -
kötözni biz' újat kéne
örökzöld vesszőből.
 
Fagyossá vált talaj láttán
- hirtelen döntéssel -
menteném e nemes testrészt,
amíg nem mentél el.

Tested csábos melegébe
bújtass olvasztani -
bűbájodat összeszedve
legyél most Valaki.

Nem nagyon van új a Nap alatt…

—

Az 1880-as években valamelyik képviselőjelölt kampányát egy megggazdagodott cipészmester fedezte. Egyetlen feltétele volt:

- Ha szót ejt rólam az úr, egyetlen egyszer se mondja, hogy cipész vagyok. Azt meg főleg ne mondja, hogy suszter. Ezt én szégyellem, és ha megszégyenít, egyetlen petákot sem adok. A foglalkozásom nem cipész, és a legkevésbé sem suszter.

- Hanem micsoda? – kérdezte a jelölt.

- Lábműves!

Mysty Kata : Modern sport tán?

Földönfutó befutó,
a Hazáját hátrahagyó...
Modern sport tán, mutatós!
Vándorbotod mulatós.

Kavics

Kőkemény a kavics sorsa,
Sziklagyermek, meder-morzsa,
Folyóvize, viszi-hordja.
Kőkemény a kavics sorsa.

Létezése sava-borsa,
Érdes marok, ha markolja,
Fojtó dühét, csenddé oldja.
Létezése sava-borsa.

Kabátzsebben meghúzódva,
Belesimul görcsös ujjba,
Melegét a széltől óvja.
Kabátzsebben meghúzódva.

Sziklagyermek, meder-morzsa,
Kabátzsebben meghúzódva,
Érdes marok, ha markolja,
Belesimul görcsös ujjba.

Fojtó dühét, csenddé oldja.
Fojtó dühét, csenddé oldja.
 

Az én egem pasztell színű,

az én napom hunyorgó neon.

Lamella csíkok az ablakon,

fényeket szűrnek este ötig.

Az éjem is hol pasztell színű,

hol átláthatatlan fekete.

Óvatos  redőny hull lefele,

ha hét után az alkony törik.

Az eget toronyházban látom,

éjszakám egy kockaház foglya.

Rab vagyok én is régtől fogva,

mértani idomokba zárva.

De néha nyírt fű – illat csap meg,

és ujjongó hangokat hallok.

Akkor mindent enyémnek vallok,

Vége az izzó, nehéz napoknak,

nagy hasú felhők esőket hoznak.

Tikkadt, kiszáradt rostos lapályra

cserdül a  vízár ostorcsapása.

Gyapjas hab-ménes; az égen vágtat

villámló arcú, szürke tatár had,

nem adja könnyen folyékony terhét,

 villámot vagdos földre a Nemlét.

Leng a Nyár úti kalapja,

Földünket az Őszre hagyja.

Nyárutó súlyosan pereg,

Reszket a maradék meleg.

Sóhajtoznak a reggelek,

Zúzmara herceg közeleg.

Leng a Nyár úti kalapja;

Isten a Jövőt ránk hagyja.

Rossz propaganda hegedül,

Felelősség ül egyedül.

Politikus – ezer halom;

Pénz-árnyékban a Hatalom.

Leng a Nyár úti kalapja,

A jövendőt Ősz harapja.

Szabadság hagy csapot-papot,

Tanév-csengő kondul nagyot.

Mikor behunyom  a szemem,

hogy azt az arcot megidézzem

a csillagporos esteken,

vágyom, hogy a múlt megigézzen.

Csak akkor engedem, ha alszom,

mert ébren nem szívesen látnám.

Nem hiszem – túl a végső szaldón - 

hogy ismét a szívembe zárnám.

TIZENNYOLCADIK RÉSZ

-         Bizony annyira, hosszú emlékezetű – bólintott súlyosan, komoran. – a katasztrófa mindent el fog törölni. Az embernek a kezdet kezdetétől kell újra elindulnia. Vadállatként kóborol majd a Föld kietlen rengetegeiben a csekély maradék.

Fel voltam háborodva.

-         De mégis! De akkor is! de hát a tűz…

Proget a türelem mérhetetlen, isteni magasságaiból tekintett le rám.