Megint péntek-tizenhárom;
Ötvenharmadikat zárom.
Nem fájdalmas, nem rettentő;
Eggyel több, mint ötvenkettő.
Ez csak állapot, nem érdem:
Eltelt ötvenhárom évem.
Nem lettem semmilyen -ista,
Csak vénebb idealista.
Pártok, brancsok, szövetségek
Felé fél lépést se lépek.
Belső kör? Lobby, söpredék -
Az Igazság? Peremvidék.
Rossz, lapos profán világban
Nekem Otthonom, Hazám van.
Tiszta hang és tiszta Lélek;
Gyorsabban múlnak a tavaszok,
az idő pálcát tör felettem:
Igazzá nem válnak a gazok,
Ádámmal az almát megettem.
Szánhatom, bánhatom bűnömet,
rám is az őseim sorsa vár,
mert amit az ember elkövet,
az eső azt le nem mossa már.
Álom kerülget, csattog az út,
bakancsok szakasza lépked,
kusza szél zakatolást hoz,
s bennem képződik, pereg a múlt
filmje, a lelkemben léptek,
setteng a tegnap a mához.
Örülök, hogy már nem érte meg.
Elég volt neki ostrom és gettó,
Auschwitz meg a rokonoknak.
Soká’ nem tudtam, miért hebeg
városnevekre, (s pár szóra dettó)
s ellensége pofonoknak.
Félálmom mélyén egy végtelen sor,
jönnek csillagos télikabátok
téglagyár porával fedve,
Tán nem modern az ég,
Ha kék,
De nem lesz sose zöld;
Ős nótára jár az Idő,
És otthonunk,
A Föld.
Tán nem modern
A pillanat,
Ha szép és
Egyszerű,
De csak ilyenből születik
Harmónia,
Derű.
Tán nem modern
A Szerelem,
A világ-alkotó,
De oly mértékben egyedi,
Hogy fel nem váltható.
Tán a Lét sem elég modern,
Bár sok jót tartogat,
Isten nem hajszolta soha
Az újdonságokat.
Ami modern,
Csak villanás,
HUSZONHETEDIK RÉSZ
A szigetváriak az előző években is igen véres harcokat folytattak a törökkel, főleg Dervis bég csapataival.
Szigetvár állandóan zavarta az oszmánokat. Szinte állandóan támadást terveztek ellene. Tojgun budai beglerbég részben panaszleveleket írt a szigetváriak ellen, részben rajtaütésekkel próbálkozott.
Dervis bég több alkalommal tervezett támadást. 1554 áprilisában például arról fecsegett, hogy aratáskor megtámadja a várat.
Oly tiszta, oly szépséges,
a hófehér természet.
Látványa felemelő,
sejtelmes vonzóerő.
Hullva pelyhes könnyedén,
égi szép a földre ér.
Békét sugall a szívbe,
rejtett zugát érintve.
Elcsitul a lázadás,
mélységes alázatán.
Értve porszem lényegét,
térdre hull az önző én.
Mély álomból ébredés,
katarzis, új születés.
Megnyílik, mi Isteni,
szabadszellem hevíti.
Schvalm Rózsa
(2015-02-10)
El ne csüggedj, Vízöntő,
Csorgass jobbra-balra,
Amnéziában szenved még
Az emberi fajta!
Zúduljon a vízsugár,
Jó az Isten kedve,
Ne maradjon semmi se a
Múltba eltemetve!
Múlt nélkül a Lét hamis,
Az Akarat zagyva;
Segíts, Atlantisz se legyen
Tovább kitagadva!
El ne csüggedj, Vízöntő,
Hátra meg előre,
Nem lesz addig jobb a világ,
Míg okos a dőre.
Merülj el a csend mélységeibe,
hogy megérthesd a mindenség szavát!
Minden rezdülés rejtett üzenet,
megszólít csillagvilágokon át.
Magasba tekints, fel a kék égre,
hol a nap ragyog, s szórja sugarát!
Éteri hullámokon áttörve,
éltető melegét, árasztja rád.
S éltet számlálhatatlan életet,
melynek otthona e földi világ,
hegy, völgy, folyó, óceán és tenger,
ember, növény, s állat sokaságát.
Ó mennyi csoda, ami körülvesz,
A “rasszizmus” kifejezés ma divatos politikai szitokszó. Boldog-boldogtalan hazsnálja helyenként rendkívül ostobán.
Itt most az igazi rasszizmusról lesz szó.
—
A második világháború nem egészen az a jók és gonoszok harca volt, ahogy nekünk tanították. A dolgok ritkán fehérek és feketék.
Kilóg a lóláb. A tömeggyilkosságokat és egyéb háborús bűncselekményeket mindig csak a vesztesek követik el. A győztesek gáncs nélküli lovagok.
Rég hazajött már a Riska;
kiül Julcsa meg Mariska
házuk elé a kispadra,
megtárgyalni, ki a gyatra.
Csatlakozik Borcsa, Terka,
négy vénasszony - egy kvaterka.
Árad a szó majd’ éjfélig,
hányják, vetik, megbeszélik,
Elrongyolódott már bennem a lélek,
és nem öltöztet föl napfényes mosoly,
élni látszom: tagjaim, mint a gépek
mozdulnak még; de legbelül, valahol,
a tudatalatti mély rétegekben,
énem alján vagy talán a szív körül,
elrongyolódott már a lélek bennem,
és arcomra mosolytalanság kövül.
Kui János
Nyugodt világ
Leskelődő február;
Nagyon távol van a Nyár.
Tavalyi Nyár? Idei?
Ezt is, azt is köd fedi.
Talán volt vagy lesz a Nyár,
Volt, s lesz között: Február.
Leskelődő Február,
Szkepszistől ég a határ.
A tél hóra, jégre vár,
Duzzogva hallgat a sár.
Halvány minden buborék,
Hallgatag a szürke Ég.
Leskelődő Február
Reményt fagy-börtönbe zár.
Csüggedünk-e végre már -
Ezt kutatja Február.
Azt, aki már nem remél,
S az Isten lába egykoron
tiport-e angol dombokat?
Vajon az Úr Szent Báránya
tépett mezőin lombokat?
S az Isten képe megjelent
páratelt hegyeink felett?
S az ördög malmai között
Jeruzsálem emelkedett?
Február - aggszüzek mosolya;
olvad a befagyott pocsolya.
Hólétől sárosak útjaink,
ajtónkon szélcsengő búja ring.
Lengeti télvégi szelecske,
udvaron nyekereg a kecske.
Indulna már a zöld zsengére,
kedvére, a patak mentére.
Gyönyörű kelmébe bújtatott szép világ
gyógyít, mint a balzsamos kenet,
ha elfogadod, amit az élet adott,
és jól éled meg a perceket.
Amikor a csend benned megszólal,
az dallam, ébredő szeretet,
fáradt, csüggedt lelkedet ápolja,
beköti a vérző sebeket.
Fájdalmad, bánatod, örömöd okát,
magadon kívül soha ne keresd,
mert világodban egyedül te vagy az,
aki a saját sorsáért tehet!
SZÁZÖTVENHETEDIK RÉSZ
v Tagadhatja-e a művészet a saját feladatait?
A kérdésnek a hagyományos esztétikák szemszögéből nézve természetesen semmi értelme. A művészet nem tagadhatja meg saját feladatait, hiszen azzal tulajdon művészet státuszát szüntetné meg. A hagyományos értelemben vett művészet esetében ez fel sem merülhetne, nem is merült fel egyetlen korban sem.
A közelmúltat kivéve.
A kérdés kulcsmomentuma ismételten a tradíció.