Láthatókban nyílván a láthatatlan
Láthatókban nyílván a láthatatlan,
szépséggel körülvett, gyönyörű rendszer.
Tökéletessége cáfolhatatlan,
tévúton jár, hogyha mást vall az ember.
Emelt fővel – talpig dalban,
Nem harsányan,
Nem is halkan;
- Csendes, szerény út az emberé;
Csak ezen juthatunk tiszta
Igaz cél felé.
—–
Élni minden pillanatban,
Emelt fővel,
Talpig dalban.
—–
Az Élet mindig szerelmet remél,
S a szerelem
Örök tavaszban él.
—–
Nem harsányan,
Nem is halkan;
Ember lenni – holtomiglan.
—–
Nem térni jobbra,
Se balra;
Szükség van hűségre,
Dalra.
—–
Emelt fővel – talpig dalban;
Lelkem nyugalmát kitaszítva
Némaságba veszve méla, bús a tél,
szíve jégbe hűtve, fagyva éldegél,
- dunna óvja őt, s ezernyi szép varázs -
kriptacsöndbe bújva, játszva tetszhalált.
Tar, kopár a táj; a hó fehér, vakít,
nincs levél a fán, a szél jeget hasít
- űzi szívet árvaságba zord vihar -
kedve telve rombolásban - oly bizarr.
Hó alatt a csíra megfeszül, s a szó -
új jövőt teremtve élni volna jó!
Tiszta vers sorába rímem elvetem,
s véled összecsengve benne rejtezem.
Mysty Kata
Vagy, hogy legyek
Örömöm vagy, kérlek maradj!
Simogasd a mosolyomat!
Bánatom vagy, kérlek maradj!
Megszülöm majd mosolyodat.
Jelenem vagy, az is maradj!
átformálom benned magam.
Jövőd legyek, s ha engeded,
Öröm égből könnyem pereg.
Szárnyamat szegte a bánat,
eladom magam a mának -
már ingyen vagyok,
a lelkem halott.
Nagy kosár semmi a jussom
- vigyáznak rendesen jusson -
nehogy megártson!
meleg van - s fázom.
Zárva a szívem, a házam.
- Nem hallják? Én kiabáltam!
magas a lázam,
törött a szárnyam.
Dalolok, nem hallgat senki,
nem akar engem megvenni -
már csak a bánat,
nem szabok árat.
Hetvennegyedik rész
A parttalan szubjektivitás logikusan következik a jelenlegi kanonizált költészet mögött álló ideológiák súlyos legitimációs válságából. Igazából ezen kívül alig van a hivatalos líra számára számba vehető kitörési lehetőség, legfeljebb még a teljesen amorf „költészet”, a lírává magyarázott halandzsa. Utóbbira is akad példa bőségesen, és az ide sorolható „művek” korántsem annyira riasztóak, mint a mögöttük álló ideológia.
Ezen a ponton kénytelen vagyok némi figyelmet szentelni a kanonizált líra mögött szorongó ideológiáknak.
Tavaszmontázs
Patyolattiszta, hófehér szoba.
Baldachinos ágy, bábafityula.
Várakozó csend, nyugodt figyelem,
kilenc hónapot tűrő fegyelem,
orvos, ha kell. De sietnie kár.
Főrendi házban szabályosan jár,
és tervezetten, minden esemény.
Mint óramű. Mint képzelt lányregény.
Ó, de a bál…! Azt meg kell rendezni,
hisz van még időm… Nem lesz baj semmi,
drágám, vigyázok! Itt lepihenek,
s nem táncolok, nézem a hölgyeket.
Teliholdas éjjelen
Megújul a vén Jelen.
—–
A Hold, a derék rokon
Beragyog az ablakon.
—–
Fent a csillag-miriád
Mond csöndes litániát.
—-
Távol csillag-ormokon
Árad a szent nyugalom.
—-
Az Idő: mély hasadék;
Betölti Kezdet és Vég.
—-
Teliholdas éjszakán
Elcsitul a rossz profán.
—
Új hit, új dallam terem
Teliholdas éjjelen.
Hol van a múltunk érchegye - lángló’ álmai, fényszeme -
hol van a láztűz éjszaka, mért fáj úgy ma az éj szava?
Hol van a "forró" vér heve? - elszállt messzire szél vele -
hol van a boldog, szép ara, hol van vágy buja kéjdala?
Tavaszi zápor volt
villámlott,
könnyű, kis bézs ruhám
elázott.
Feszes, szűz combomra
rátapadt,
titok a testemből
nem maradt.
Mellbimbóm hegyesen
átsejlett,
minden mi rajtam volt
nedves lett.
Viharos léptekkel
épp jöttél,
ruhámra néztél és
nevettél.
Szemednek sugara
pásztázott,
mindent, mi belőlem
átlátszott.
Legeltél testemen
éhes vad,
látszott, hogy igazi
férfi vagy.
Az a kis zápor a
vesztünk lett,
Mint hártyaüveg-tükör, lebegsz.
Valós remény, cukorsüveg,
törékeny máz, csillám, varázs…
Szerelmes láz olvaszt hideg
viaszt. Ha sírsz, könnyed folyó:
belül derül, éled a szó.
Lehet ma már minden mosoly...
Tekinteted néma fogoly,
messze tekint, jövőbe lát,
elővennéd legszebb ruhád.
Ma tűz pirítja meg a szíved,
szeretni fáj, mégis hiszed
lélektükör, ha rebben...riadt...
Megláthatod, ki mögötte van...
Vakít, fényes. Bizonytalan.
Hangja búgó, selymes, kacér,
Mysty Kata
Egy költőbaráthoz
Tőlem nem köszönhetsz el,
mert én nem akarok...
Ha nem vagy itt... is látlak,
hallak, ha nem is szólsz!
Most sem azt kérdezem meg,
ehhez hogy viszonyulsz!?
Belém alkottad magad;
s részemmé lettél, nem
nagy szavak csupán ezek!
Mélyenszántó ekék;
még mostoha idő sem
lehet boronájuk!
Néha meglepődünk rajta, mennyire viszonylagos is optimizmus és pesszimizmus…
A pesszimista író természetesen fából vaskarika; hiszen ha valóban végletesen borúlátó volna, ne írna egy sort sem – vagy olyat írna, ami teljességgel alkalmatlan a dialógusra.
Érdekes, mikor ki mit tart pesszimistának. Meg miért.
Benedek András egyszer azt írta, hogy Németh László összes drámája közül a Sámson a legpesszimistább.
Eljött az ébredés
(12 évvel ezelőtti élményre emlékezve)
Nehéz a halállal szemtől - szembe nézni,
szívbe, mint villám súlyt, végére ért az út!
Bénul a tudat, hogy nincs tovább, nem érti,
sors kereke fordult, kifelé áll a rúd.
Sós ízű könnypatak csorog végig arcon,
riadtan reszket a lélek félelmében.
Múló pillanattal tusakodva harcol,
két kezet imára kulcsol még reménnyel.
Múlik a rettegés, árad a nyugalom,
beletörődve már, csend békessége.
Mysty Kata
Szorít szíved
Nehéz, nagy súly nyomja;
gondármány átkarolja,
ettől tovább nehezül,
a szív padkájára ül, s
lelked satuba szorul.
Szorít szíved, levegőt kér
liheg , benne élet él,
pulzál, amíg meg nem pihen...
