Blogok

Díszletéből eléd pattan a hős, meghajol, bátran udvarol, később átkarol.

Kirakatot rendez a marionett, közben figurázik, talán ki is nevet...

Úgy szeretne, ha lehet, de nem engeded...

Kevély próbababák selyemszaténban,

flitteres tütükben, boákkal, kecsesen pa- dö- döbe szökkennek,

majd letérdelnek...Nőj már fel végre, ne légy gyermek!..

Ez a világ nem a tiéd, kirekeszt!

 Szűk árkádok között lézengnek az éhező sárkányok

lehorgasztott fejjel, vérben forgó szemekkel.

Ha a koncot már markolod, sohase ereszd el...

Ezt a versemet régebben írtam, kicsit "túllihegtem", ma már tömörebben fogalmaznám meg.

Tavaszi fuvallat emlékeket sodor,
minden kósza gondolat nálad vesztegel.
Néma vallomások, vérforraló csókok,
reszkető gyönyörök múltja, te vagy nekem.

Vágyzuhatagot vonz, mézédes illatod,

Új hiteknek tavasza;

Csőstül ömlik a remény,

Aki tiszta tud maradni,

Naiv legyen, vagy

Szerény.

—-

Ez a tavasz tiszta még,

Csak a világ eszelős;

Aki boldog tud maradni,

Naiv legyen, vagy

Erős.

—

Magyar tavasz – tétova,

Hosszú télben átfagyott;

Másutt a pusztításunkra

Verik már

A tamtamot.

—-

Új hiteknek tavasza,

Remény-termő illatok;

A most születő Jövendő

Nagyon gyenge, és

Vacog.

—

Új hiteknek tavasza,

Nem tudtam, miért tündököltél,
hogy fehér arcod rózsa lett…
A határszélen úgy örültél,
hogy sugárzásod körbevett,
 
és mind az arcok felderültek,
komor ellenőr is viháncolt…
Szelíd birkává lényegültek
- míg fejem törtem -, bősz fináncok.
 
Szerelem? Siker? Hipotézis,
nem tudom még, hogy mi okozta.
De fénylő arccal lépek én is
az örömödtől boldog sorba…

Csak szólj

nevetve

szórj sót

fejemre

jó szót

üzenve

baljós

jelekre.

Szó- szót

kövessen,

csak bók

jöhessen

vagy csók

csöppenjen.

Kancsók

ha töltve

macsók

karöltve..

Csángók

ma zöldben

zászlók

a földben...

Száll hó

fehéren

angyal

fehérben.

A Nappal

beérem

ha forrna

a vérem...

Nem holt,

csak éled

a hold

az égen...

Nincs só

kenyérben

izzó

Mondd, honnét tudod Te,

lelkem kódjait,

mit még ezer éve

elrejtett kulcs se nyit,

s Tőled elég egy szó,

s tárul az ajtó!

Mondd, miből gondolod,

hogy ehhez van jogod,

hisz leplem lefejtve,

lemeztelenítve,

oly védtelen vagyok,

mint fenn a csillagok!

Mondd, mért’ nem szégyellem,

hogy amit csak akarsz,

azt teszel velem,

mert annyira

kellesz nekem,

hogy már nincs büszkeség,

nincs kegyelem.

Mondd, mi lesz így velem,

  Mysty Kata
 Nem borzolja szűzi szél


 Alkonyi ég, mondj még mesét,
 nézd lenn a sima víz tükrét,
 nem borzolja szűzi szél...
 Merüljünk együtt bele még,
 csobbanó csöpp majd beszél...

Tavasz van, és újul már

A falevél,

Nem mindenki próféta,

Aki beszél.

—–

Csendben felöltözködnek

Megint a fák,

Nyújtózkodva ásítozik

A világ.

—-

Végre tavasz. Az alkonyat

Kellemes.

A politika nagyszájú

Ószeres.

—–

Süt már a Nap, az enyhe szél

Port kavar;

Csak az emberi fejekben

Van zavar.

—-

Tavaszodván, csilingel

A sok virág;

S tömjénezi önmagát

A butaság.

—-

Bamba felhők szállnak

A világ felett;

Ki értünk élt, értünk halt

Ne halkuljon el a hang,
zengje az igazságot!
Ne némuljon a harang,

Szemében halványul a fény,

hajába Hold-ezüstös ősz vegyül,

a múltja tengerében elmerül,

köténye megfakult - szatén.

Gyengéden ringatja a „szék”,

kezeit vén ölébe ejtve ül,

kimerült, hátradűlve szenderül -

küldi tán’ irgalmát az ég.

Szájszegén rebben kis mosoly -

eljött hát! - Istenével szembesül,

megbékél, szívverése csendesül;

s lelkében áhítat honol.

A kertek alatt csendben beosont,

nem is ünnepeltette úgy magát,

és az ölelő napsugarak fontak

az ég peremére glóriát...

Szerettem volna hallani,

ahogy becézget, szólít, hívogat,

átölel mindent, melengetni akar,

ahogy föld anya szelíden simogat...

Olvadni kezdtek a jégszívek,

lággyá simult el a dermedés,

könnyekkel teltek meg lábnyomok,

tél fagya lett elengedő ölelés.

Tündérszép az élet

Aranyeső bokra kismadarat ringat,

ágain virágok, sok kis égő csillag.

Ibolya szőnyegén pihen fénylő napsugár,

fűben szöcske szökken, szalad hangyafutár.

Fehér bárányfelhőt kerget bohó szellő

rigó énekétől visszhangzik az erdő.

Új tavasz víg dalát darázs duruzsolja,

bódító illatát virágzó fa ontja.

Tündérszép az élet bármerre is nézek,

nem üres kéményen fenn a gólyafészek.

Megjött már lakója, kelepel vidáman,

messzi útról térve pihen otthonában.

Én Ottlikban főképpen azt csodálom,
mi oly egyértelmű volt őnéki,
pedig nem az. Kisded a szülőágyon
még hordja génjében az ősrégi

elvet, a humanitást,  mégis, mikorra
felnő, az evolúciós ösztön
már átmázolja gúnyos vigyorra.
Csíra marad csak. Miképp fürösszön

mindennapi nagy emberszeretetben,
ki maga sem dúskál a javakban?
Ahogy Ottlik tette. Észre se vette
a bújtatott, hogy teher a bajban.

Hogy életet ment, természetes volt,
mint réten fű, s éji égbolton hold…

Üdvözlégy itt e földi pokolban

jó barátom mondd, a bejárat hol van?

Szakadnának meg a tétova egek

ma önszántamból pokolra megyek...

Cudar világ ez, rád kacsint mindenhol az ördög

sovány filléreid olcsó örömökre költöd

kiélt, kiégett lányok, kannás kotyvalékok

mulandó mérgek mindegyiktől hányok...

Agyadba égetett közhelyek, bárgyún bugyuta,

szlengbe-rövidített szavak-semmit nem mondanak.

Ám az út előtted már szabad.

Tiéd e földi pokol, kicsámpázott mennyország

Hetvenharmadik rész

Mentem az úton, s visszaidéztem szép szeme színét.

Láttam a felhőt úszni fölöttem, szél dala kísért.

Hallani vágytam friss, üde hangját régi időkből,

s rózsalugasból árva virágot tépni a tőről.

Annyira fájt, hogy térdre borultam, lépni se tudtam.

Ajtaja múltnak nyitva maradt, hát csendbe becsuktam…

Kellene tán még egy kis idő - úgy szenved a lelkem;

nem hiszi el, hogy vége az útnak, s nincs hova mennem.

Állok a sírnál, kínoz az érzés, nézek az égre;

várva az Úrtól csöppnyi kegyelmet - mennyire kéne!

Sziasztok! Ne vegyétek túl komolyan, a cél egy futó mosoly keltése ezen a szép tavaszi napon.

Lassan pereg a délután-idő,
a lusta vízpart elterpeszkedik.
A sekély vízben halkan lépkedő
nyakigláb gólya őrli perceit.
Ödönkét látjuk, a kis Báthoryt,
ki szíve vágyát ismételgeti,
s kit, bár a válasz nem tetszik neki,
kudarcos sorsa el nem tántorít.