Blogok

Volt otthonom, és volt szép nejem

Gyermekeim is. Szép volt a szemük...'

Puha párnákkal bélelt fekhelyem

ma már csak vagyok, de nélkülük...

Megszállt a mámor, lelkemre ült

elvette féltett  kincseim,

s ha a lélek e hiánnyal szembesül

csak szomorúan szenved „nincsein”...

Arcotok látom könnyeim mögül

bánattal bélelt,  hideg a  föld

Szívemben a magány néha még örül,

ha emlékük esténként úgy betölt...

Elfáradt testemben még égne a tűz

szikrát ha gyújtana, s akarna kéz

Párnacihák, dunnahuzatok közé bélelt a Nap.

Ma minden szép. Az emberi lények is, mind valahány.

Zsibbadt erekbe megtért az élet, ölelni már,

szeretni, szeretne a szív, ha új reményre kap...

Megölel a föld, s az ég. Hozzád hajolnak

a kertben a ma még meztelen, vézna fák,

Te szemembe nevetnél újra, s érezném

 a fűszeres tavaszt, az összes illatát...

Csókod a bor benne, édesebb, mint a méz

A frissen megtört menta, hűs leheleted

és citromillattal ölel mind két kezed.

Hetvenkettedik rész

Az előző rész végén előrebocsátottam, miféle értelemben fogom használni a következőkben az alábbi két jelzős szerkezetet:

• Ø      Magas költészet
• Ø      Minőségi költészet

Nem árt a definíciót megismételnem, hiszen az alábbiakban a két jelzős szerkezetet kizárólag az itt meghatározott értelemben fogom használni.

Tehát:

Ki mondja meg, mi lenne jó, s ki az ki szabhat árakat,

ki mondja meg, mi nem való, s miképp becsüld a másikat?

Mit ér a szó, ha nem sugall - mit ér a munka hasztalan -

mit ér, ha nem hat - úgy ural, s mit ér a vágy, ha parttalan?

Legyél te fáklya, égj, vezess; mutass utat, tanítsd a jót,

hited ragyogja két szemed, s dalold a szót - a biztatót.

Itt van végre

Hajnal horizontján rózsaszín - derengés,
keleten feljő a nap égő korongja.
Itt van végre a friss kikelet, ébredés,
rezzenő, lágy szellő már a tavaszt hozza.

Csendragyogásod

lázas naplementében

gyönyörűséges…

Szememben izgalommal

vibrálnak még színeid.

-----------------------------------------

Halk muzsikaszó.

Sötét lepellel a csend

rám takarózik.

Csak egy tücsök, ki zenél,

alkonyatkor révbe ér...

-------------------------------------------------

Szférák Zenéje – csillagszerenád;

Betölt minden szerelmes éjszakát.

—–

A vénülő Föld hallgatag egén

Valahol mindig éled a Remény.

—-

Amíg a Hold álom-ködöt kavar,

Valahol mindig felcsendül a dal.

—–

Szférák zenéje – csillagszerenád;

Csendes, akár egy meghitt, jóbarát.

——

Dal-mágia; a Múlt fennen ragyog -

És hallgatják a néma csillagok.

—–

Dallam-varázsba rejtve hömpölyög

Valami mélyen ősi és örök.

——

Szférák Zenéje – csillagszerenád;

Egy ronda vénség köpött a járdakőre

Aszott teste, mint ázott rongylabda

s görbítette, mint csikasz kandúr, s folyatta

szét, véres, régi nyálát, székre, kőre-

Kába szegény, sietne, hogyha enne...

Érted? Hová mész? S a hányás a padon?

Mossál! Seprés! Lapát az asztalon...

S ez mind, nem lesz húszba. törlesztheted...

S ha pénzcsörgést hallanál hét körül...

Érzed? Százasok. Vagy új húszasok csak.

Összeszeded mind, s hozzám áthozod ma

 ami van...Szorulsz, ha körmeid között ül

Isten rózsakertje

Ne félj, ha rád zuhan a magány,

ha nincs kihez szólj, üres a ház!

Engedd be a fényt a szívedbe,

s nyílik Isten  szép rózsakertje!

Középen fénylőn áll a kereszt,

sugárzón árad a  szeretet.

Tövén életvize patakzik,

lelked soha meg nem szomjazik.

Ahol az ég a földdel összeér,

s hullámoznak hegynyi habok,

éledt egy sziget, neve Rela.

Körbeöleli a végtelen tenger

lakói szerelem angyalok,

kiket nem láthat soha az ember...

Testük nemes, izmuk acél

szemük vörös, akár a vér,

lányok haja selymes, szőke,

s a férfiak sörénye hófehér

 szárnyon szállnak fel az égbe,

hová csak a gondolat, ami elér…

Tollruhájuk ében-árnyas

széllel járnak,babonáznak,

éj-felhőket zaboláznak.

Becses tolluk, ha elhullik,

boldogtalanságod múlik,

Magyarországon mindig vannak az asztalfiókokban bemutatatlan darabok – amióta világ a világ.

Csaknem minden fontos magyar színdarab bemutatatlan volt hosszabb-rövidebb ideig. Sok szerző meg se érte a premiert – lásd Katona József, vagy Madách Imre. Már akkor is sok vackot bemutattak, amikor az ő darabjaik hevertek a fiókban.

Minden korban más volt az oka – vagy az ürügye. Az indokok változnak, a jelenség marad.

Ültem a parton, s néztem a csermelyt - friss, üde forrást.

Nap sugarából fény ragyogott - csak szórta a csókját.

Fűben a gombák égre meredtek, lesve a felhőt,

fáknak a lombján szomja levélnek várta a szellőt;

hátha esőt hoz hűs heve majd - egy csöppnyi kegyelmet,

s könnye az égnek szűrne a szikkadt földre kis enyhet.

S küldte az áldást égi Urunk - bár jó szele nem volt -

Szél imbolyog a víz felett,
sirály csap le vadul,
és rázva bársony permetet,
ezernyi vízcsepp hull.

Emelkedik, majd száll, forog,
s fakón íveli át
a kényszerrel párosodott
halál pillanatát.

Mert étel kell, mert levegő,
mert víz és szél és Nap.
Szükség kovácsolta erő
a leghatalmasabb!

Állat vagy! Én is! Mind azok!
A civilizált máz
oly olvadékony, mint  a hó,
s képmutató. Vigyázz!

 Varázsütésre, fecskehangon szólaltak a harangok.

Nem hallhatta azt más, csak az igazi madárértők:

A szél a hegy, a fák, s a rét. Náluk barangolt álmosan

a képzelet, mielőtt még elütötte volna a templom

öblös érce, hívó hangon a délidőt...

A partifecskék örömmel válaszoltak: dél idő, jó idő,

langymeleg, zsong a lég, csuda öröm a szemnek is,

ahogy nőnek a kicsikék…

Szerelmesen éreztem a napot. Már nem reméltem

 látni semmi újat, mégis, mégis ujjongva leltem

                                                                            Mysty Kata

                                                                       A költészet nap elé  

Hétköznapi vágyak

Tornyos palotája,

Már negyven éve sem

Öltözött cifrába.

—-

Az Idő gyalulta,

Koptatták az évek,

Régen semmivé lett

Rajta minden kéreg.

—-

Nem kerül rá többé

Semmi drága festék,

Nem szépíti más, csak

A hazai esték.

—-

Hétköznapi vágyak

Tornyos palotája

Ifjúság rózsaszín

Útjait nem járja.

—-

Erős alapja van:

Család és Szerelem;

Házi nyugodalom,

Alázat, fegyelem.

—-

Szép egyszerű eresz

Mint langy, déli szél,

mely fákat simítva égig ér,

úgy ölelt át minden szép szavad,

szívembe ültetve reménytelt tavaszt.

S a rám hintett édes kegyelet,

mint virágot ringató lágy kikelet,

adott éltető - szenvedőn-szerető -

gyönyört ígérő, teremtő erőt.

És enyém lett e boldog varázs,

a vággyal telt mindenség, az egész világ!