Homokszemenként hullik le életünk,
Glóbusznyi Óra szűk nyaka szétreped,
Préselnek át otromba évek,
Talmi a lét ahogy a rés torzít.
Kvarcunk ropogva sercen az ég alatt,
Kohóban égünk, olvad az őserőnk,
Masszába gyúr az új kor súlya,
Válva egy új Üveg-gólem szörnnyé...
Átlátva rajtunk, mozgat a Nagy Varázs,
Leszünk a rabja, ész helyett Pénz beszél,
Egyként mozogva, sír az Én benn,
Meghasad értelem, él halottan.
Mohó kéz, mohó száj,
mindenkit bedarál,
Ne várd hát , te
végy más irányt!
*
A rossz kedv nem szül ; elvetél !
Kedvtelenség kedvetlenségbe fullad!
A düh nem operál, sőt
mérget ültet át, ami
tt zötyögünk az Idő szekerén,
Utunk a Semmi peremén halad,
A saroglyában egy arasznyi Lét,
És hamuba sült szabad akarat.
——–
Alant a hepehupás végtelen,
A Minden önmagával összeér,
És Kérdést hallgatag Válasz kísér,
S az Isten lelke piros, mint a vér.
——
A Teremtés bennünk szomorkodik,
Célját, értelmét bennünk tartogatja,
S ha ős Derűje lelkünk át nem hatja,
Egy más jövőben sem lesz foganatja.
Ami nincs: mind anyagi,
Ami van: mind lelki;
Létem a titkos homályból
Nem pénz-jegyben kelt ki.
——
Ami nincs: mind drágalátos,
Ami van: mind drága;
A csók sosem fanyalodik
Márkás művirágra.
—–
Ami nincs: mind mérhető,
Ami van: mind élő;
De ha piacra faragjuk,
Egy mosolyt se érő.
——
Ami nincs: mind itt marad,
Ahogy vagyon írva,
A letört gally fent látható,
S a vesztett végtagok,
Mintha még lennének,
Olyanok…
——
De láthatóvá tehető vajon
A tört remény?
Az elszállt hitet
Milyen módon őrzi meg a fény?
—–
Ha megkérgesedett a Lélek,
Hallgat, és keserű,
Milyen fényképen látható
A tovatűnt derű?
—–
Mint jelen éhségnek húsz éve
Rágott finom falat,
A lényeg tűnik nyomtalan,
S a látszat
Megmarad…
Oly óvatosan lépdel a hajnal,
soká jön csak a fény mögötte.
Ébreszt madarat s ő minket dallal:
Egy új nap, a fejét felütötte!
Mint cikázó füstifecske,
Talál ránk a Dal,
S ahogy bennünk visszhangra lel,
Játszani akar.
—–
Mint illatos lila akác,
Él bennünk a Hit,
Onnét mássza meg a szkepszis
Kopár ormait.
——-
Mint magányos királyi tölgy,
Mi vagyunk a Lét,
A Teremtő bennünk látja
Hírét és nevét.
—-
(Ha a világ nem volna más,
Csupán gazdaság,
Válságkorban visszafelé
Nőnének a fák,
—–
“Csillapul a kinti gond:
Szar a világ, tök a tromf!
Szúnyog zümmög, misét mond,
Reménykedik a bolond,
S mert az élet ganédomb,
Gyorsan hervad el a lomb.
———
Európa? Rozsdás satu,
Szar a világ, tök az adu!
Az otthon egy kicsi odú,
A Haza magas homlokú,
Gyalulja pénzügyi gyalu;
Sír köré épül a falu.
——
Foszló élet; kontra multi,
(A néhai Bánffy Miklós)
Szomorkás arcú úrlovas,
És belül kemény, mint a vas.
—–
Kezdetben övé Bonchida,
A végén egy inasszoba.
—–
Látott békebeli csodát,
Rendezett végső koronát.
——
Egy öreg magyar külügyér
Erdélybe lakni visszatér.
——
És mikor ott már nincs haza,
Újra csak Pestre jön haza.
—–
Öregkora volt hányatott,
Tán Ő is megszámláltatott.
Hidegre hív a fűteni muszáj,
több mázsa fa, nem fér odabent,
aprítok gyújtóst is, pár vödörnyit...
keményen fagy, ha a Nap lement.
Az otthon melege szentség.
Szeretettel egymás iránt,
kiteljesedik bennünk a mindenség,
a szegénység nem jelent hiányt.
Veled
A fáradt pillanatnak is
Zenéje,
Hangos örökléte van;
Nélküled
A Lét is
Csak fáradtan
Elsuhan.
—–
Veled
Az éber álom is harmónia,
Nélküled
Mi tudjuk már jó rég,
Ez ördöngös világ, ha kell
Miként kárhoztat a múltért.
S mily vakmerően ígér,
Oly sorsot osztályrészül,
Mi végül nem is lehet a miénk.
Tán mert színt sohasem vallunk,
Testem oly könnyed, lelkem
Hús alant beléje bújva.
Mint fény, s véle szült árnyék
Pirkad és mert kell, hát kel a korai lét
Mi oly hamar, s könnyen huny szemet,
Minden jó és szép felett.
S mi ha kell, csak úgy finoman, de nyíltan,
Zajjal gyilkolja meg a csöndet.
Saját idegen otthonában ébred..
A magányos tömeg, s dolgára siet.
Mint puszta elnyűtt ösztönlények.
Lelkükben háttérbe húzódó igények,
Szívükben a fény szikráinak nyomai sincsenek.
A teremtés soha meg nem áll,
Isten bennünk lakik,
S kint az űrben sápad
A Halál.
—–
Ott kint az űrben sápad a Halál,
A csüggedés fogoly,
És az öröm egy nyüzsgő
Hangyaboly.
—-
Az öröm csak egy nyüzsgő hangyaboly,
Élettel teli,
Az életet csak az Élet
Élteti.
—
Az életet csak az Élet élteti,
Az Élet felel:
Életet csak az élet
Érdemel.
—–
Életet csak az Élet érdemel,
Légy kicsit több nálam,
Hogy több lehessek nálad.
Én meg majd több leszek,
Hogy több lehess nálam.
Mikor már lépten-nyomon
Minden lépted jó nyomon,
A szavak tovább már nem fagynak.
Sőt, egy ponton elfogynak.
Konzílium
Mi mindent lát a szem,
Minek tükrében önmagunk vagyunk?
Mi végre ez röpke élet?
Ha benne egyre csak egymagunk(ért) vagyunk?
Hisz számtalan eljött már
Azon szomor, komor koruk,
Melyben, ha előttünk kelt a nap,
Hogy soká élek, nem hiszem,
Talán
Még átmászom pár évtized falán,
Ha meg nem?
Annyi jut,
Hiszen minden út
Ugyanoda fut.
A kor nem éget;
Hisz sok szempontból
Helytállás
Az Élet.
De
Ameddig e világban időzöm,
Már öntörvényű maradok,
Mert ön-törvényem
Én magam
Vagyok.
—–
Hogy gazdag leszek, nem hiszem,
Talán
Beléphetek a siker ajtaján,