Blogok

A vers , - énképed

A vers , - énképed


Nem mondom el csak neked,
A vers, énképed, ne írd,
Teremtsd!
Szüld újjá benne magad,
Isten szócsöve leszel
Majdan...
Hathatsz, rostán fönn maradsz,
Babért is csak Tőle kapsz!
 
*
 
Istenem, Atyám!
Adj elvonó imát,
Folyton versre áll a szám,
Írom is őket,
több százan vannak már...
Alázattal kérlek, - áldd...
Apraját, nagyját!
Lelkem Hozzád kiált,
Tehozzád, - nagy, szent Király!
 
Ments meg,
Légy Te a Múzsám!
 

Őszi anziksz

1.

Itt van az ősz hívatlanul,
Minden levél térdre borul...
Amerre lát hiány az úr!
Az alázat Földön lapul,
Ott talán majd megigazul.

2.

Száraz falavelek söprik az utcát,
Benyújtják holnap majd a megírt számlát!
Utánuk haladva vidámabb leszek,
A kezembe én is egy söprűt veszek.

Haldokló heverész, `merre a szem lát,
Gyászruhát nem visel egyik sem talán...
Várom, hogy ébrednek, s lesz takarítás,
- Széllel keringőzik nem egy, valahány!

3.

Az ősz színpadán...

Az irigy

Süt a nap, vagy hull az eső, 
toppon van a haszonleső. 
Ha a szintet megugorja, 
mindegy, hogy ki fia, borja.

De ha lusta, irigy kutya, 
lehet akár retyerutya, 
kerüld ki a senkiházit, 
mert ellened lázad, lázít.

Potyaleső, mindig ott van  
halászni a zavarosban, 
gondolva, hogy ez a piár 
neki mindenképpen kijár.

Közel a Nappal

A szívemet kéred, Istenem,
őszinte, legbensőbb énemet.
Átadom, Jézusom, hogy faragd,
legyen a Te örök lakhelyed!

Te fényed ragyogjon át rajtam,
világító, igaz szavakkal!
Had legyek fáklya a sötétben,
éjen át derengjen a hajnal!

Mert a Nappal, lásd – már oly közel,
mit éjszaka többé nem követ!
Világosság lesz ott az Isten,
emberarcról törli a könnyet.

Zengjen dicsőítő szent ének,
hála - hála Menny Istenének!

Schvalm Rózsa

(2017-11-25)

Ördög Apó

Ördög Apó ráncos képe
Mindig csupa tréfa,
Úgy véli, hogy a gonoszság
A Föld tartozéka.

Jóságosan azt sugallja,
Csak az anyag áldott,
Szép szavakkal leplezné el
A nyers gonoszságot.

Alamizsnát osztogat. Ha
Elfogadjuk - végünk,
Ördög Apónak nem számít,
Élünk, vagy nem élünk.

Vércsepp

 
 
Nem írtam még meg minden verset, 
de azt a párat vállalom.
Vércsepp a szó, dübög, kiserked,
életté nő a szűz lapon.
 
Belőle fűzök égi rendet,
sorokba szedve átadom,
amíg a csend ráz, fénye renget,
s elszunnyad néha vállamon.
 
Így vérzem most is, lásd, a lélek
munkálja testem és agyam,
ezért vagyok, – tán ennyit érek –,
 
leírjam azt, mi hátravan;
bíborbetűkben egyszer végleg

Ramatyőr

Csúcsokra a hős egymaga tör – 
verstant nem forgat az amatőr! 
Ritmust és rímet blindre szabdal, 
életlen karddal, vaskalappal.

 

A holdra figyel, nem a napra, 
vaksötétben is tollra kapva, 
és csúszik, mászik firhang után, 
falba ütközve jajdul sután.

 

Vegyék már észre mások, lássák, 
szent alkotói láz e válság!
Hogyha bírálják? Sértik vérig, 
de elkönyveli, ha dicsérik.

 

Őszvégi anzix

 
Rámhajol az Éj -  
kék, széles szája mély  
torkából hörög,
párát köp, gőzölög.
 
Fáznak a felhők -
napsugaras kendőt
szaggat szét a szél,
rojtján a nyár alél.
 
Deres föld dagad
vetkőző fák alatt -
sorsom lepereg,
levelek - veletek.
 
Lassul a ritmus,
(ez őszvégi himnusz)
dallamcsizmában
poroszkál utánam.
 
(2017. november)

A határon

 
Kigyúlt a lámpasor, fehér folyam
ereszkedett alá a Csenger útra,
nyugalmas áradása épp olyan,
akárha túlvilágok csendje búgna.
 
Kocsik között november őgyeleg,
s a tülkölésre néha összerándul,
országhatárig elfutó jelek
beszélik át az éjszakát románul.
 
Ködökbe foszlott Szatmárnémeti,
kis vámos néz az ablakon be nyeglén,
megkér, mivel a ly-et nem ismeri,  
betűzzem el nevem a népe nyelvén. 
 

Lehullott már

Lehullott már - minden levél,
kopár ágon ázott veréb.
Színek, fények ködbe vesztek,
égen úszik szürke felleg.

Várakozás csendje ölel,
szürkeséget remény övez.
Titkot súg a lenge szellő,
lágyan rezdül, halkan sejlő.

Ki megnyitja szív ajtaját,
éteren át hallja szavát.
Láthatatlan - titkát tárja,
létét – ki hisz - csak az látja.

Megtalálja szíve kincsét,
Ő megoldja rabbilincsét.
Szabad szellem szárnyát bontja,
fényben ragyog a hegy orma.

Schvalm Rózsa

(2017-11-17)

Oldalak