Blogok

Kitörés

 
ködös
ablaküvegemen 
lomhán csorgó pára
a félénk cseppeknek
útját csak por állja
s elegyet képezve
összekeverednek
csapások kanyarján
szürke csíkká lesznek
 
szoba 
szűk 
nem fér be a fény
kifakult kék szemem
sárgára cserélném
sárgára mint a Nap
hogy melegíthessen
s elolvadjon a föld
sarkából billenjen
 
tüze
perzselné

Filter

 
Már vecsernye,
száll a pernye
mindenütt,
filter-szívem
intenzíven
elfeküdt.
 
Szód, habár vét,
mint a málét
fejteném,
álmok áznak
kockaházak
rejtekén.
 
Kiskirályok,
messiások,
jöjjetek!
Nem vagyok csak
mérges gyommag,
szörnyeteg.
 
Ablakomra
ólomplomba
hogy került?
Élek, egyszer,
s majd e rendszer
körbeküld.
 

Szelíd jelek

Szekérnyi pénzt lopott a kapzsi ősz,
ám gálaestre mindhiába vár,
a réten méla varjúnép időz,
de néki táncra nincs dalos madár.
 
Cudar világ, ma bánt hideg szele,
kínálja itt bolond magát nekem,
kizárom én, nem osztozom vele
meleg teámon és a versemen.
 
Enyém e kegy, személyes jó dolog, 
ezt tőlem elperelni nem lehet,
vagy bűn talán, ha szívbe karcolok
néhány szemérmesen szelíd jelet?
 
A kedvesem karomba felkapom,

Bús derű

A nap nevetne még erőtlenül,
de már e bús derű arcára fagy, 
szemén homály, a búcsú könnye ül, 
a meggyötörtek életgondja nagy:
 
Virágait cibálja kerge szél, 
kevély nyarunk a tőzsdén elbukott, 
a kincse elveszett – sepert levél;
az ősznek így szekér arany jut ott!

Vén torony a világ végén

Vén torony a világ végén,
Október ködös vidékén.

Távolabb vészjósló moraj;
Nevelkedik az ifjú baj.

Önveszélyes dogma-sereg
Rombol Családot és Hitet.

Vén torony a világ végén;
Gondolat borotva élén.

Recseg-ropog Múlt-heverő;
Nyüzsög az örök túlerő...

Kígyó cikázik az éjben;
Múlt is,
Jövő is
Veszélyben...

Vén torony a világ végén;
Terek mélyén,
Idők mélyén...

Ugyanaz a gát: rossz kopott,
Amin Atlantisz elbukott.

Lélek nélküli ráció?

Lélekkapocs

Lélekkapocs
 
 
Te vagy Lélek az a Kapocs,
Ami nélkül, minden halott!
Te vagy Lélek szoros szövés,
Erős fűző, szent kötélék.
 
Hármas kötés, biztos töltés,
Voltál, s maradsz összeöltés.
Mint kőoszlop sziklaszilárd,
Nem fog rajta soha csapás.
 
Lélek által megmaradunk,
Erős Várunk Atya, s Fiúnk!
Csak a Lélek visz a mennybe,
A találkozás nincs már messze!
 
Drága Párom, "mennyországom",
Most ezt Isten elé tárom...
Egy az utunk, összefutunk...
Végtelenben találkozunk.
 

Második templomi évfordulónk

Frissebb emlékeink közül való
A ragyogóan fényes őszi nap.
Táncolt a Nap az égen
Odafent,
Elmondtuk újra
A régi Igent...

Álltunk egymás mellett,
Szemben a pap,
Éreztük egymás áldott közelségét,
Jövőnk pihent közös Emlékeken...
S közöttünk vibrált
Az Örök
Igen...

Igen!
Amíg csak élünk,
Örökké:
Igen!

Naphajszálon

 
Vértelen szívem szenvedi hiányod,  
kamrája kulcsa érfantomok foglya -
lajtorján mennék fel hozzád az égbe, 
hogy légi fényed bensőm beragyogja.
 
Halandók vagyunk, tanít'ák Istenek...
de kell-e hinnem szavakat a hamun?
A végzet szele talpam alatt fúj ma,
s megkövült évek porján tipor sarum.
 
Bársonyzsinórt vet lábam elé az éj,
kúszom fel-felé(d) tejsűrű fellegben -
reményem szerint lepled is fellebben...
 

Igazi Múltunk miféle?

Igazi Múltunk miféle?
Látnunk kéne...
Tudnunk kéne.

Spekulatív "vogul gyökök"
Mögül a hamisság röhög.

Mesterkélt dogma-kötegek
Takarják el a lényeget.

Igazi Múltunk miféle?
Hamis helyett igaz kéne...

Amiről tán sokat tudunk,
Még abban is melléfogunk...

Összetákolt mű-mítoszok
Méregfogsora csikorog.

Igazi Múltunk miféle?
Rá kéne találnunk végre...

Indogermán "kultúrfölény"
Díszeleg a Múltunk helyén.

Ideje már félredobni,
S az igazit visszahozni.

Bolond világ

 
Mintha szél szárnya verne marsot, 
a mosott ruha sikongva csattog,
s mintha a földnek násza lenne, 
bújnak a fák szirompehelybe.
 
Mintha az ég a földtől válna, 
könny-gyöngyöket akaszt a fákra, 
s mintha ez még elég nem lenne,
rázáporozza völgyre, hegyre.
 
Mintha a föld csak sztráda lenne,
embersor kígyóz más helyekre, 
s mintha a világ bolond volna, 
belökhet téged is  a sorba…
 

Dióhullás

 
Már ködben ázik minden reggelente,
és barna héjú, nagy diók potyognak,
legtöbb belét a rothadás megette,
otthont kínálva férgeknek, molyoknak.
 
A fény erőtlen, halk színekbe fárad, 
hályogszemével hogy vehetne észre?
Riaszt a megkerülhetetlen bánat,
a száraz ágak lassú reszketése…
 
A harc, az élet, s mindaz, mit csodáltam,
gyermekké lesz, hogy önmagát felérje,
de béke jár a haldoklók nyomában,
s diókat dugdos mélyülő zsebébe.
 

Búcsú a Nyártól

Szétválnak útjaink, hát Ég veled,
az óra már lejárt, nincs folytatás.
Új ihletet hoz tán a képzelet,
mézeskalács a szív, ma szétreped,
ha másnak ég a láng, őrizze más!
 
Sötét felhők mögül sirat napom.
Te boldog múzsa légy, s örvend a toll,
táncol a csók nyomán a szűz lapon,
míg engem Fortunám vezet vakon,
s e szívbe pengeél, az Ősz hatol.
 

Oldalak