Blogok

A VADKANRA FOGOTT GYILKOSSÁG (Hogyan halt meg Zrínyi Miklós?) - 16. rész

16. Rész

 

Ha egy kissé nagyobb távlatból nézzük a helyzetet, sajnos meg kell állapítanunk, hogy a baj csaknem elkerülhetetlen volt. Csáktornya áttekinthetetlen vendégserege, a „nagy palotában” tanyázó tömeg puszta léte eleve alkalmat adott a gazemberek megjelenésére, akaratlanul is fedezte őket, megadta nekik az elvegyülés lehetőségét. A várkapitány akkor sem tudta őket ellenőrizni, ha akarta.

 

Áldott esti szent Nyugalom

Áldott esti szent Nyugalom;
Isten és Szerelem - rokon.

Odakint a profán szenved
Ezer céltalan küzdelmet.

Doktrínát gyártó pénz-vigéc
Tükrében ön-istenre néz...

Áldott esti szent Nyugalom
Alkonyi élet-partokon...

Otthon, a Szeretet helye,
Mindig a világ közepe.

Míg a Szentség szét nem széled,
Addig van emberi Élet.

Áldott esti szent Nyugalom;
Isten és Szerelem - rokon.

Ébredet

 
Talán a holdban, talán a napban,
talán a szélben (mind magasabban)
- valahol lenni, lenni kell végleg -
felhőkbe bújva rakhatunk fészket.
 
Talán a fákban, zöld levelekben,
talán a kertben, földbe vetetten -
kicsíráz magunk erősebb sorsot,
olyat, mi ettől jobban kiforrott.
 
.....
 
Talán majd vízen, talán majd hóban
(talán... ha elfogy utam alólam)
átröppen lelkem semmi határán,

SZENT JÁTÉK VAGY PROFÁN JÁTSZADOZÁS? (Mi a líra és van-e feladata?) - 14.

"A civilizáció alkonya, - e kijelentés pesszimizmusa csak viszonylagos pesszimizmus. Az alkony az éjszaka hírnöke ugyan, de maga az éjszaka a nap közeli eljöttét jelenti. Így van ez az emberi történelemben is: gyakran előfordul, hogy az estébe hajló alkonyt már a reggeli szürkület első fényei színezik. Úgy gondolom, hogy azok a megpróbáltatások, melyek ma a civilizációra zúdulnak, egy új humanizmustól, mely ma már elkezdődött és egyúttal kezdetét jelenti a civilizáció megújhodásának is."[1]

 

A megunt Tél visszajönne

A megunt Tél visszajönne,
A nyakunkra ülne,
Láttunk elég havat, fagyot,
Nem kérünk belőle!

Széllel-faggyal a világot
Bőszen megijeszti,
Talán úgy az emberiség
A reményét veszti.

Márciusi pesszimizmust,
Fagy-attakot hozna,
Azt hiszi, a tavasz-reményt
Belepte a rozsda.

Itt lejárt az ideje, de
Nem sejti a dőre,
Pár hónapot sem maradhat -
Legfeljebb jövőre.

A nagybányai állomáson

 
Milyen bozontos furcsaság e reggel,
kávékat tölt kíváncsi, nagy szemekkel.
Ködökre guggol még a Morgó* alja,
az érkezőt hunyorgó csend fogadja.
 
A szót a csend úsztatja, égre nyújtja,
majd elteríti, mert gyarapszik súlya.
A várótermi vérző padsoroknak
úgy ráng a testük, szinte haldokolnak.
 
Beront a fény, a ráncokat vasalja,
s leválik szívem sorvadó darabja.
Indulnék, érzem, testemből kinőttem,

Márciusi zimankó

Fáj az élő Földnek a márciusi hó,
gyámoltalanok még a hó alól síró
gyönge tulipánok, friss, leveles sarjak,
fagyos szél cibálja a rügyező gallyat,
a rózsatő reszket, szinte földig bókol,
s nem látni a járdát a patyolat hótól.

Arcomon könnycseppé válnak a hópelyhek,
s feltámadást vágyó szívem beledermed,
amint egyik télből másik télbe érve,
mintha a zimankó véget sose érne,
lépegetek lassan, halálból halálba,
örök túlélőként tavaszcsodát várva.

 

Shakespeare: XXXII.szonett

(fordítás)
 

Ha majdan, túl a boldogult napon,
midőn reám terült a föld pora,
kezedbe vett szerény füzetlapon
fakul barátod egyszerű sora:

az újjal vesd azt össze! Változott
a kor zenéje, túlhaladt azon,
de tartsd meg értem, bár a rím kopott,
tudom, legyőzi azt az új fazon.

De tisztelettel ejtse majd a szád:
„Talán, ha jó barátom élne még,
a múzsacsókra nem hagyná alább,
és büszke lenne rá e nemzedék!

Emez ma új zenével ad gyönyört,
amaz szavával rég szívembe tört.”


És az eredeti: 

Vak kulissza-márciusban

Vak kulissza-márciusban
Jelen, Jövő összeloccsan.

Szomorú hangszer hegedül,
Tócsák vize patakba gyűl.

Tél erőlködését látjuk,
Csendben pokolba kívánjuk.

Vak kulissza-márciusban
Világ pancsol a tilosban.

Pillantások kővé váltak,
Jogok tótágasra álltak.

Pénz törekszik hatalomra,
Vele a kánon - a lomha.

Vak kulissza-márciusban
A hitünk össze nem roppan.

Vissza akar jönni a tél,
Dühöng, zúg, támad, nem henyél.

Régebben volt bajunk vele,

Utópiák vicsorognak

Utópiák vicsorognak
Jöttét lesve rossz napoknak.

Hagyomány testébe marnak;
Új Világrendet akarnak.

Ha papírról létre kelnek,
Orwell-nótát énekelnek.

Utópiák vicsorognak;
Varjú-felhők kavarognak.

Profán-globál pénzhalmazok
Fölött a Jövendő zokog.

Doktrína,
Világrend,
Kvóta...
Mindig csak a régi nóta...

Utópiák vicsorognak;
Fészke legyen a kakukknak...

Platón Állama - álmatlan;
Ezekhez képest - ártatlan...

A mai globál rémálma

Egy csendes utcában

 

Erre nincsenek ünneplők
és ál-ünneplők, nincsenek
hangzatos szavak, pátoszok,
szabadság-igés istenek.

Nincs lökdösődés, nyomasztó
törtetés; tömeg, mely árad,
túlárad, zsémbel gáttalan...
és nagykutya sem hajt nyájat.  

Itt csak idilli, egyszerű,
nyílt-színi esti koncertet
szervez fenyőfám tetején
néhány madárpár, s lop csendet.


(Lenyűgözve hallgatjuk
a szomszéd macskával.) 

- 2018 március 15. -

A gyerek

 
Gyerek, ki jó szülőjét hátrahagyva
mereng az apró csillagokra fel,
dalolni vágy, de sápadt cérnahangja
nyugalmas ritmust csak nyafogva lel.
 
Hová sietsz a lágy, varázsos ölből,
szaladni túl az Óperencián?
Ott kint az ostobák haragja bömböl,
s te gyöngeség, törékeny encián,
 
úgy nyílj, lassacskán, sziklaszirt mohákon
világosságra is fogékonyan,
mint csendbe ágyazódott büszke álom,
 
felvértezetten megtudod, hogyan.

Dorkának

 
Vágyam elvisz tehozzád,
már fogom a kezedet -
baba-szeres(s) bőrödtől
összes sebem beheged.
 
Ásítasz egy angyalkát,
színaranyban fürdőzőt -
mosolyogsz rá szárnyakat...
föléd repít, mint őrződ.
 
.....
 
Anya, apa vigyáz rád,
de eggyel több sosem árt -
(s éj pengeti gitárját...
tündér csipkézi álmát)
 
(2018. február)
 

Oldalak