Nem feladni - élni;
Örökké remélni.
Isten tán csak vendég;
Őszül a Mindenség.
Pénz tekinget félre,
Nem fér a bőrébe.
Nem feladni - élni;
Sohasem henyélni.
Pénz-vezérelt, sanda
Globál-handabanda,
Hiába óbégat,
Hogy szép, ami randa.
Nem feladni - élni;
Nem ráérni félni.
Munka és alázat;
Minden egyéb: látszat.
Élőbb a valóság,
Mint a magyarázat.
Nem feladni - élni;
Álmok közé férni.
Örökké remélni,
Nem feladni - élni.
Rövidülő őszi napok,
Fáradt alkonyat andalog...
Elgyötört a világ teste,
Didereg a szürke este.
Vajúdnak tétova okok,
Hideg napok sora kopog.
Múlt, Jelen pora kavarog;
Rövidülő őszi napok...
Egyre sötétedő esték;
Jövőtől félni ne tessék...
Korán jött téli hidegek;
Köhög a világ, mert beteg.
Hosszú, alattomos árnyak
Lappangó bajokra várnak.
Egyre sötétedő esték;
A Múlt színe - Jelen-festék.
A Jövő? Por néhány tincsen...
Előre megírva nincsen.
Virtuális pénz-seregek
Hátán pénzállam-betegek...
Azt hiszik, Istent kilesték...
Egyre sötétedő esték...
Szép, de nehéz nap után
A test pihenést kíván.
Fent az öreg telihold
Se nem élő, se nem holt.
Levélfosztottak a fák,
Kókadozik a világ.
Nyugszik álom-fekhelyen
A teljesült Szerelem.
Isten adjon még sokat,
Szép, de nehéz napokat!
Közös őszünk,
Közös telünk...
Amíg élünk - együtt leszünk.
Hideg, szeles novemberünk;
Isten legyen mindig velünk.
Kicsi Otthonunk még földi,
Szép selymes Hangod betölti.
Közös őszünk,
Közös telünk...
Egymás kezét fogja kezünk.
Van Életünk,
Két Gyermekünk,
Isten legyen mindig
Velünk.
Üzent a Tél.
Szörnyű szél
Tombolt az udvarokon;
Távolban már ott vigyorog
A vén, jeges
Masztodon...
Nem nyugszik a
Vén uzsorás,
Hóval, jéggel fenyeget,
Engedelmesre fagyasztott
Ember-gépeket
Szeret.
Látogatást
Tett a hideg,
Fagyos novemberi nap;
Méltó választ ad a Télnek
Minden bátor
Pillanat.
Üzent a Tél,
Havazott,
Vacogott a Pillanat,
Vágy- és szeszély-tócsák fagytak
Jéggé
A friss hó alatt.
Istent, Létet kereső,
Csúf novemberi eső...
Hull a folyékony soha,
Cuppog világ-pocsolya.
Gép-istenek ostora
A szél-demagógia.
Istent, Létet kereső,
Csúf novemberi eső...
Jön talán kézen-közön
A profán pénz-vízözön...
Szemforgató pénz-eső,
A közösség-temető.
Istent, Létet kereső,
Csúf novemberi eső...
Néma ködben verdeső
Törött szárnyú, kis Jövő..
Hull a földre, egyre hull,
Múlt és Jelen megfakul..
Csúf, novemberi eső,
Istent, Létet kereső...
Azért vagyunk demokraták,
Hogy szót fogadjon a világ.
De a többség mind fasiszta,
Ilyen fób, vagy olyan-ista,
Készül a feketelista,
Rajta lesz Iván, Jack, Pista!
Demokrata,
Demokrata,
Az vagyok,
Az vagyok én,
Vigyázzatok,
Mert veletek
Olyat teszek,
Mint Mélosszal Athén!
Nem kell többé nemzetállam;
Az uralom legyen nálam!
Mivel demokrata vagyok,
Az legyen, amit akarok!
Én jelölöm ki az utat,
Pénz beszél, a tömeg ugat.
KÉTSZÁZHETVENNYOLCADIK RÉSZ
ZÁRSZÓ
A kanonizált költészet területén végzett szemlémből egy „verstípus” következetesen kimaradt: a teljesen amorf, halandzsaszerű szövegekből felépülő „versek”. Az ilyeneket nem tekintem a líra érdekeltségi körébe tartozónak.
Szükség van valódi magyar költészetre.
A kánon kiüresedett, hatalmas vízfej. Infrastruktúrájával, díjaival, „irodalmi életével” együtt egy letűnt kor képviselője. Az új költészet csak a berkein kívül erősödhet meg.
Hétköznapi szent Öröm,
Ami szép, mind köszönöm!
Öröm tüze lánggal ég,
Rám mosolyog még az ég.
Fellobog az Élet-máglya,
A végzet az öklét rágja.
Hétköznapi szent Öröm;
Ami jó, mind köszönöm!
Tudomány, vagy kalapszalon;
A divat: legfőbb hatalom.
Anyag-uralom lett a trend;
A pénz végzeteket teremt.
A divat nem világ éke,
Csak hagyomány ellentéte.
Pénz-sakál, divat-vidéki;
A Jövő beleit tépi.
Még pár tucat divat-eszme
Lehet a világunk veszte.
Divat-lét a semmi hona,
Nem is vezethet sehova.
Csupán akkor érhet véget,
Ha majd divat lesz - az Élet.
Egyszer kezet fogtunk
Sok éve már,
Kezemben éreztem csontos kezét...
Amíg csak élek, sajnálni fogom,
Hogy soha többé nem szoríthatom...
Kilencvennél is idősebb volt akkor,
Mégis tele Hittel,
Energiával,
Csupa elszántság,
Nemes akarat;
Habsburgok közül
A Legmagyarabb...
Semmi fogpasztavigyor,
Semmi festék;
Akaratlanul jött a számra:
"Felség..."
Jövőt érlel minden Ősz,
Túl kell élni a telet,
Őszi önbizalomból lesz
Márciusban - Kikelet.
Novemberbe lép az év,
Elapad a friss erő,
Téli kitartásból fogan
Majd az igazi Jövő.
Fagy földjén a halálvágyak
Élesek, akár a kés;
Lelki jégkorszakot teremt
Minden téli csüggedés.
Vén Ősz-hajó fedélzetén
Hajózunk együtt: Te meg én.
Recseg a vén bárka csontja;
A Jövő a Jelen gondja...
Száraz levél lóg a fán;
Minden laposság profán.
Vén Ősz-hajó fedélzetén
A Jelen sötét rejtekén...
Anyagtól csak anyag éled;
Csak általunk él az Élet.
Vén Ősz-hajó fedélzetén
Hajózunk együtt: Te meg én.
Idő-mosta tankok
Néma dübörgése
Háborgatja Múltunk fülét
Éppen hatvan éve.
Elmúlt évszázadunk,
Nyúzott, szakadt rosta,
Hatvan éve hazánk földjét
Orosz tank taposta.
Idő-mosta képek
Éledni akarnak,
Új vérfürdőt remélnek a
Gyülekező varjak.
Idő-mosta tankok
Árnyai zörögnek,
Hitehagyott kommunisták
Hitért könyörögnek.
A háború-pokol
Túlvilági tályog,
Nyüzsögnek ott régi szovjet
Lövészhadosztályok.
KÉTSZÁZHETVENHETEDIK RÉSZ
Ami azt jelenti, hogy Méltató szerint – ha igaz, amit a versről mondott – Parti Nagy verse minden hagyományos poétika értelmében igen silány vers.
„Túllépve a befeszült küldetés, a zengzetes retorika görcsein,”
Ez pontosan olyan, mintha egy nő szépségét azzal a megjegyzéssel „dicsérné”, hogy „túllépett a tisztaság és a jólápoltság elavult konvencióin”…
„Túllépve a befeszült küldetés, a zengzetes retorika görcsein,”
Őszi este simogat
Őszi magány-fák alatt,
Hömpölyög az őszi
Emlék-áradat.
A gyermekkor melege,
A fiatalkor heve;
Minden emlék sejtelmesen
Fekete.
Őszi este illata,
Minden emlék tétova;
Elmúlt évek derengő
Ködpárlata.
Őszi est költészete:
Bús, nosztalgikus zene,
Ritmusra ver
Emlékeink hűlt szíve.
Őszi este - révülő,
Makacs reménykergető;
Minden Lírában egyesül
Minden Múlt,
Jelen,
Jövő...
HETVENEGYEDIK RÉSZ
Nem ismert volna fel? Ez aligha volt hihető, de Szélfarkas erre is képes. Erős megarai akcentussal válaszoltam. Ez nem állt messze az ő tükörsima attikai beszédétől, de azért különbözött is tőle.
Család,
Munka, Szerelem;
Ez a három kell nekem!
Az Idő bárhogy suhan,
Életemnek célja van.
Szerelem,
Munka,
Család;
Erre épül a világ.
Család,
Munka,
Szerelem;
Ez adja az életem.
Hogy mi lesz a világunkban,
Háború, vagy
Béke?
Nem Isten, hanem mi vagyunk
Felelősek érte.
Hogy lehet-e majd valaha
Emberibb jövendő,
Szabad akaratunkon áll,
Miénk a teendő...
Megtaláljuk-e vajon a
Jövő útját máris?
Vagy zsarnokságba húz minket
Globál-liberális?
Isten által vagyunk
Itt van
Bennünk
És Felettünk;
De amit nekünk kell tennünk,
Nem teszi helyettünk.