Még szokjuk egymást,
Mint új szeretők....
Még szokjuk egymást,
Mint vén tó fenekén
A kavicsok,
De az összhang
Napról napra
Nagyobb.
A váltón már otthonos
A kezem,
Végre kocsim lett
Nekem.
Másoknak ez régen természetes,
Nekem nem az,
És nem is lesz soha...
Ötvennégy évesen
Az első autómat vezetem...
Köszönöm,
Istenem!
Repedezett, szürke síkon megyünk,
A szélén
Nyárfa,
Csalán,
Laboda...
SZERDA
Május 12.
13 45
Durham
Anglia
Füstkígyó ádventi égen,
Dehogy fent - bennünk
Az Éden.
Istent csak ostoba okol,
Minden ember menny - és pokol.
Jót csak magunkból adhatunk,
Az Üdvösség - magunk vagyunk.
Füstkígyó ádventi égen,
Jövő áll a faluvégen.
Vagy magunkra nőni hagyjuk,
Vagy szelíddé simogatjuk.
Füstkígyó ádventi égen,
Dehogy fent - bennünk
Az Éden.
Megérkezett fagy-diktátor,
Didereg a világ-sátor.
Spórol még a fényes hóval,
Beéri a zimankóval.
Reménytelenség ás vermet,
Borúlátás jéggé dermed..
Vén, mogorva fagy-diktátor,
Körülötte híg köd-tábor.
Ránk terül, mint gyilkos lepel;
Polkorrektet nem követel.
Ádventi estén
Fagyos a világ,
Öreg házak dorombolnak,
Mint ó kabalák.
Év vége felé
Elszunnyad a rét,
Magunkon érezhetjük még
Az Isten kezét.
Rakoncátlanul
Röhög az Idő,
Bízik benne, hogy a Múltnak
Egyszer szárnya nő.
Ádventi estén
Hideg Hold ragyog,
Örömódát gyakorolnak
A kerti fagyok.
Téli varázslat
Halkan muzsikál,
Sok mogorva pesszimizmus
Fagy-glédába áll.
Vén sunyi csöndben
Hallgat a sötét,
Reálpolitika vívja
Az ördög pörét.
1663-ban Érsekújvár kapitánya, Forgács Ádám éppen elkeseredett küzdelmet vívott a várat ostromló török túlerővel. A császári főparancsnok, Raimondo Montecuccoli, akinek a bajban lévő vár segítségére kellett volna sietnie, a Csallóközben különféle methódikus hadmozdulatokkal szórakoztatta önmagát, és esténként sohasem felejtette el megcsodálni a térképen tulajdon csodaszép meneteit.
A Boldogság - talán csak Felelősség...
Felnőttség dolga, meg kell érni rá,
Az "önbeteljesítő" kamaszkorból
Éretté válni,
Szeretni tanulni...
A Felnőttkor nem anyag,
Hanem Lélek...
Felelőtlen kamasz-tempók helyett,
Élni,
Szeretni kell
A Életet.
Szent a felnőttkor...
Nem hetyke villanás,
De éltető, szelíd tűz,
Mindhalálig...
Már nincs profán,
Minden - valami más...
Több nincs felesleges, nyegle öncél,
Nincs időtöltés,
Nincs játszadozás.
Téli szél-keresztség,
Sálat venni tessék,
Ádventet hoztak nekünk a
Hosszú téli esték.
Jeges, vad szelekkel
Érkezik december,
Szeretetbe, emlékekbe
Öltözik az ember.
Kopaszon aggódnak
Még az öreg fák is,
Fogát csikorgatja a Tél,
A vén liberális.
Téli szél-keresztség,
Fűtött jelen-esték,
A propaganda-jövőről
Mállik már a festék.
Kamasz-emberiség
Bambul fel az égre,
Már nem kéne játszadozni,
Fel kell nőni végre!
Uballit háza - I.
„Egy Föld, egy birodalom, egy király”
(regény)
(A cselekmény és a szereplők kitaláltak, de a veszély valódi.)
(Megjelent e-book formátumban, 2010-ben)
PROLÓGUS
Április 24.
14 20
Nonnevitz-től északkeletre
Rügen-sziget
Németország
—Merre van a holttest?
—Bent a házban, főfelügyelő úr! — a fiatal rendőrtiszt a bükkfacsoport mögött rejtőző alacsony épület felé intett.
Hideg este árnyékában
Didereg a Múlt,
Hosszú a Tél annak, aki
Élni nem tanult.
Borostásan fagyoskodnak
Kócos nemhitek,
A világba belevetve
Kacag a hideg.
Anyagvilág főtörvénye
Tudja a helyét,
Zsörtölődik a sarokban
A néma sötét.
Hideg este árnyékában
Fázik a Jövő,
Akad-e még tovább élni
Majd elég Erő?
Zavarja-e létünket a
Végzet-hárpia?
Lendületet vesz-e még a
Negentrópia?
Szükségszerű lesz-e, ami
Csak istentelen?
Hideg este árnyékában
Hallgat a Jelen.
Őszutói alkonyatban
Ezer fáradt pillanat van.
Lombjuk vesztett tölgyek felett
Szunyókálnak a fellegek.
Alkonyatra bánat tapad,
Az év lassacskán elapad.
Őszutói alkonyatban
Nosztalgia zárja pattan.
Mint félszeg régi vendégek,
Melegednek az emlékek.
Ködbe vesző távol hegyek
Titkos folyamot rejtenek.
Köd-hegyekben álom-erdő,
Ott örvénylik a Jövendő.
Fantom-vizek habja csobban
Őszutói alkonyatban...
Profán világ-rengetegben
Kis vályogház rejteke;
Számomra és a Számodra
Itt a világ közepe.
Fényes, meghitt nyugalomban
Telnek itthon a napok,
Nagy öröm, ha hosszú esték
Végére itthon vagyok.
Berzenkedhet odakint a
Kánikula, vagy a hó,
Itt lakik a jó közérzet,
És velem van Anikó.
Profán világ-rengetegben
Szent otthonunk, kicsi ház,
Itthon, a világ közepén
Ránk Isten maga vigyáz.
Novemberi vasárnapon
Soraimat fontolgatom.
Ömlik a bánatra leső,
Rossz, nyomorúságos eső.
Csöpörög lármás sejtelem,
Tócsákba gyűlik a Jelen.
Novemberi vasárnapon
Ködfátyol az ablakomon.
Az üvegen vízcsöpp-kéreg,
Dideregnek a Remények.
Sóhajtanak dermedt Hitek,
Háztetőn táncol a hideg.
Novemberi vasárnapon
A Múltamat lapozgatom.
Mesés-vidám a Múlt nagyon…
Novemberi vasárnapon…
Létek, Hitek, torlódások...
Amint nem szeretünk - átok.
Idő ver türelmet csapra,
Száz program - egyetlen napra.
Kapkodó, lihegő éra;
A türelem - süketnéma...
Létek, Hitek, torlódások...
Ezernyi lét-torzót látok...
Álságos virtuál-tájék,
Akta, vagy videójáték.
Papír-lét - ködből lópata;
Isten nem lesz bürokrata.
Csak hallgatok,
Nem kiáltok...
Létek, Hitek, torlódások...
Ádvent felé közeledve
Ősz-kapu megvetemedve...
Mogorván gunnyaszt november,
Kabátba bújik az ember.
Pitymallat fagyosan eszmél,
Távolból már dörmög a Tél.
Ádvent felé közeledve
Az éjszaka vénhedt medve.
Kopik az évről a kéreg,
Éledeznek a veszélyek.
A profán lét partjainál
Horgonyoz a téli halál...
Ádvent felé közeledve
Vibrál Isten Jövő-kedve...
Kifényesednek a napok,
Lámpasorban ádvent ragyog.
Életben tartva,
Szeretve...
Ádvent felé közeledve...
Pasztell színű őszi ének,
Csípős estű őszi évek...
Nosztalgiás őszi este,
Forró az emlékek teste.
A gondolat maradt fürge,
Csak a horizont lett szürke.
Pasztell színű őszi ének;
Szent szavak világot érnek.
Holt dolog sohasem teremt,
Szent szavakból épül a Rend.
Gyors alkonyba bújik az ég,
Isten igéje - halványkék.
Pasztell színű őszi ének;
Háttér minden Őszikéknek.
Múlt-kötegen ősz a spárga,
Az ősz dala: okkersárga.
Pasztell színű őszi ének;
Csendben múló őszi évek...
Istené a vesződség,
Miénk a világ,
Nem nőnek a világ végén
Nadragulya-fák...
Tökéletes élethez
Száz év is kevés,
Bárki mondja, a világban
Nincs elrendelés.
Sanda profit-látszatot
Poklok felezik,
Csak az ördög súgja, hogy a
Tett "nem létezik".
Istené a vesződség,
Miénk az öröm;
A műanyag sziklabércen
Nincs kecskeköröm.
Boldogsághoz munka kell,
Szabad akarat;
A Kegyelem mindörökre
Istennél marad.
Végre itt áll az ablakom alatt...
Hosszan vágytam hiába rá,
S lemondtam róla rég,
S most itt áll már,
Kéklik,
Akár
Az Ég...
Még sosem volt
Ő az első nekem,
Ötvennégy évesen,
És épp olyan kék,
Akár a szemem..
Végre itt áll az ablakom alatt...
Össze kell szokni,
Egybecsiszolódni.
Ő fog majd engem
Ezer helyre vinni,
Látni kell, hogy van,
És hamar
Elhinni...
Az Élet Isten mosolya,
Boldog, aki teremt,
Csendes, nemes, szent Derűből
Épülhet bármi Rend.
Az anyag-univerzumon
Csupán mosoly hat át,
Sok komor arctól lesz komor
Az emberi világ.
Pénz, fanatizmus, hatalom,
Mind-mind halott szobor,
Általuk lesz a földi lét
Komor halotti tor.
Az Élet Isten mosolya,
Mosoly a Lent, s a Fent...
Nem vihogás, nem röhögés;
Mosolynyi büszke Csend.
Nem Isten földjein ered
A szenvedés-patak,
A mi lármánktól kap erőt,
Az Isten - hallgatag.
Nem feladni - élni;
Örökké remélni.
Isten tán csak vendég;
Őszül a Mindenség.
Pénz tekinget félre,
Nem fér a bőrébe.
Nem feladni - élni;
Sohasem henyélni.
Pénz-vezérelt, sanda
Globál-handabanda,
Hiába óbégat,
Hogy szép, ami randa.
Nem feladni - élni;
Nem ráérni félni.
Munka és alázat;
Minden egyéb: látszat.
Élőbb a valóság,
Mint a magyarázat.
Nem feladni - élni;
Álmok közé férni.
Örökké remélni,
Nem feladni - élni.