Így az őszhöz közeledve
rövidülnek a napok,
fogy az ember életkedve
– néha én is harapok.
Bár tudom, hogy félév sem kell,
s újra itt a kikelet,
Isten addig időt szentel
rád, és törődik veled.
Rávesz, hogy most magadba nézz,
s készüljön a számvetés,
elég lesz-e télen a méz,
s vág-e kolbászt majd a kés?
Fáskamrádban van-e bőven
száraz téli tüzelő,
és kitart a rút időben,
amíg új nap tűz elő?
Ősz, a profán öregapja,
Minden hajnal dekadens,
Azt sugallja, egyedül csak
Az elmúlás permanens.
Csupán magában szemlélve
Örök végzet képe ő,
Folyamata azt sugallja,
Hogy többé már nincs jövő.
"Világba vetett lesz rögtön,
S önmagában toporog,
Az Ember, hogyha a Létből
Eltűnnek a távlatok.
Ősz, a profán öregapja,
Öröknek tűnő ború,
Innen ered mindenféle
Heideggeri mélabú.
Bolyhos felhők pamacsolták
lucskosra a lombokat,
egykedvűen vár a holtág,
szokatlan bús hon fogad.
A tücsök már nem ciripel,
talán bizony megkukult,
vagy a fűközt duzzog, mivel
csalódásba fúlt a múlt!
Nincs pipacs, se margaréta
kinn az ázott réteken,
nem hozott sok színt a séta,
csak egy kis dalt énnekem:
Szerettem az ifjú delnőt,
a Nyarat, míg itt lakott,
de lám, hűtlen lett, hogy felnőtt,
s elment, hagyott csapot, papot,
kóbor óborillatot.
(Válasz-rigmus múltunkat és jelenünket gyalázó német-török ripőköknek)
Néma vagyok. Nézem
az elmém által
kivetített tájat.
Hegyeket látok.
ölelkező, kék
hazámat.
Napsütötte jegenyék
ülnek,
szuronysipkáik
ágak,
vizeket látok,
Dunát, Tiszát,
balatoni nádast;
rónákat,
festett álmokon
rohanó
ménest.
Ábrándos magyar marhák
kéjesen
legelik a zöldet.
Alattuk haragvó békák
rugdossák a földet.
Ingatag angyalok sétálnak
pokol és menny közt
fekvő síneken.
Ősz-indító szép napokra
Maradt a verőfény csokra.
Lelkünk már az Őszben ázik,
De a Nyár még itt tanyázik.
Ősz napfény - nekünk még "ez".
Néhány hét múlva majd "az" lesz.
Vár a ködös közeljövő,
Nyár-záró, szomorú eső.
Ráborul majd a Múlt bokra
Az Ősz-nyitó szép napokra.
Szeretetkirályságot!
A kritika súlyos szablya,
de talán nem vandál,
csak a lelket, azt faragja,
nem a testben flangál!
Amaz a véredet ontja,
emez tán a könnyed,
de ne hidd, hogy a lét gondja
testi sebnél könnyebb!
Bele sosem rokkansz abba,
bár nem véd heg, hártya,
ha az ítész tollát savba,
vitriolba mártja.
Aki benne okos szót lát,
és nem veszi zokon,
előbb, utóbb örömnótát
penget a húrokon.
Búcsú-ölelésre
Készül már a nyár,
A többi évszak gond-hada
Csatasorba áll.
Emléke marad csak
Holnaptól nekünk,
Jövő Nyárig ebből talán
Feltöltekezünk.
Újabb nyár a polcon,
Múlt-kamra telik;
Az emlékek egyszer majd a
Jövőt éltetik.
Búcsú-ölelésre
Készül most a nyár,
Ami szépet tettünk, hozzánk
Mindig visszajár.
NYOLCVANADIK RÉSZ
Kárpát-medencei Nyár,
Vége fele jár;
Talán egyszer Múlt és Jelen
Egymásra talál...
Hogyha megugrik az őz,
Eljön majd az Ősz;
Nem marad majd globál dollár,
Csupán helyi csősz.
Hogyha a Tél visszajön,
Alagutat ás,
Talán lesz a Földön újabb
Időszámítás.
Kárpát-medencei Nyár,
Magányos Jelen;
Fojtott Múltból nem nyújt kezet
Többé senki sem.
Kárpát-medencei Nyár,
Vége fele jár;
Talán egyszer Múlt és Jelen
Egymásra talál...
Anyám csillagfátylak között lebeg már,
éjjel róla álmodtam, kövér könnyek
görögtek elgyötört, ernyedt arcomon.
Esett a hó, csizmáink alá lapult
a fénye, s benne ült a ráncainkban,
e perc örökké tarthat, mi úgy hittük.
Még tart az Élet,
Tart a Szerelem.
Jelenünk épül
Szent emlékeken,
Még élhetünk,
Az Isten engedi.
Létünk Szerelem,
S Hit melengeti.
Jövő felé
Szelíd Jelen-vízen;
Még tart az Élet,
Tart a Szerelem.