Mivel hamarosan itt a karácsony, íme a legfrissebb karácsonyi gyermekversem:
Karácsonyt ül a világ
Erdő, mező hóbundában,
ünnep lobban gyertyalángban,
dalt susog a fenyőág.
Karácsonyt ül a világ.
Szép tündérek, csúf koboldok
– ilyenkor mindegyik boldog –,
angyalszárnyú paripák.
Karácsonyt ül a világ.
Szívek nyílnak, mint a rózsák,
minden bút elmos a jóság;
csepp kis szeretet-virág.
Karácsonyt ül a világ.
Mintha itt sertepertélne
Most Holle anyó,
Mint régi szép képeskönyvben,
Úgy esik a hó...
Szertartásosan ürül ki
Az égi kehely,
Függöny módjára hintázik
Millió pehely.
Szép, parádés, nagy pelyhekben
Gomolyog a hó,
Festőt hívogat a látvány,
Vászonra való.
Sznob ítésznek nem ízlik, mert
Nem elég profán,
A varázslatos fehér kép
"Giccses" is talán.
Aki őszintén szeretni
Bárkit képtelen,
Azt hiszi, nem is létezik
Igaz Szerelem.
Lompos, nyegle téli szél,
Bolond, aki sose fél.
Gonosz doktrína terem
Jelenrágta flaszteren.
Szétoldódik múlt-köteg,
A sok egyén - csak tömeg.
Lompos, nyegle téli szél,
Nem Isten, aki henyél.
Földön élek emberként
ha megunom, elmegyek,
egy jobb helyet keresek:
ne legyenek emberek!
Űrhajóval távozom,
a helyzetet megszokom,
jelentem: megérkeztem
itt vagyok kint az űrben.
Nem vagyok tehetetlen,
a munkámat elkezdtem,
gondoskodom magamról,
s kipihenem magam jól.
Fellegeket nem látok,
természet nem háborog,
csöndes, nyugodt az élet,
innen én el nem megyek!
Első űrlakó vagyok,
néha rátok gondolok:
vajon követni fogtok,
vagy inkább ott meghaltok?
Nem rémálom - valóság...
Ördög hordta széjjel;
Szörnyű csattanás riasztott
Álmunkból az éjjel...
A román hölgy elaludt
Éjjel a volánnál;
Álomban a sunyi sátán
Katasztrófát kántál.
Álmosan csak az vezethet,
Aki nagyon dőre,
A kocsiban ült a férje,
Meg a csecsemője...
Nem rémálom - valóság...
A butaság: járom;
Szörnyű csattanásba torkollt
Múlt éjjel az álom.
A Dacia Sandero - mert
Aludt a gazdája -
Átfutott a túloldalra,
Onnét a padkára.
A zöld mező diktálja
léptemet,
pihenni pillanatra
sem enged.
A zöld mező irányít
engemet,
eltévedni eddig nem
lehetett.
A zöld réten emberek
kaszálnak,
megpihennek a lombos
fák alatt.
Nem kóboroltam eddig
zöld mezőn,
jól érzem magamat a
hegytetőn.
Dombtetőn eszem meg az
ebédet,
jóformán, csak a száraz
kenyeret.
Nem megyek ma tovább a
mezőnél,
lefekszem, s rám borul a
sötét éj.
A zöld mezőn sokáig
pihenek,
alszom egyet, s azután
elmegyek.
Még szokjuk egymást,
Mint új szeretők....
Még szokjuk egymást,
Mint vén tó fenekén
A kavicsok,
De az összhang
Napról napra
Nagyobb.
A váltón már otthonos
A kezem,
Végre kocsim lett
Nekem.
Másoknak ez régen természetes,
Nekem nem az,
És nem is lesz soha...
Ötvennégy évesen
Az első autómat vezetem...
Köszönöm,
Istenem!
Repedezett, szürke síkon megyünk,
A szélén
Nyárfa,
Csalán,
Laboda...
SZERDA
Május 12.
13 45
Durham
Anglia
Füstkígyó ádventi égen,
Dehogy fent - bennünk
Az Éden.
Istent csak ostoba okol,
Minden ember menny - és pokol.
Jót csak magunkból adhatunk,
Az Üdvösség - magunk vagyunk.
Füstkígyó ádventi égen,
Jövő áll a faluvégen.
Vagy magunkra nőni hagyjuk,
Vagy szelíddé simogatjuk.
Füstkígyó ádventi égen,
Dehogy fent - bennünk
Az Éden.
Nem veszem komolyan
magamat,sem titeket,
sem a verseket, sem
a bizonytalan életet.
Felszínes, törtető,
tehetség nélküli
amatőr vagyok, agyamból
az értelem kifogyott.
Ami következik, tömör,
aki értelem, tehetség
nélkül, magasra tör,
csak bámul, mint ökör
az új kapuban: az nem
tud, mert nem hagyják
érvényesülni; csak az
övék a költészet- vallják
büszkén, igen: büszkén.
Én sort sor mellé helyezek,
s aki akarja, láthatja:
az enyém teljesebb,
ne mondjam: sokkal szebb!
Megérkezett fagy-diktátor,
Didereg a világ-sátor.
Spórol még a fényes hóval,
Beéri a zimankóval.
Reménytelenség ás vermet,
Borúlátás jéggé dermed..
Vén, mogorva fagy-diktátor,
Körülötte híg köd-tábor.
Ránk terül, mint gyilkos lepel;
Polkorrektet nem követel.
Hogyan is volt, hogyan nem?
magam elveszítettem,
megkeresni nem mentem,
nem gondolkodtam:
egy pillanatig boldog voltam,
saját tengelyem körül forogtam,
akár a Föld, de a tengely
összetört.
Volt egy kicsi szerencsém:
ismeretlen voltam én,
másoknak sem léteztem,
egészen elvesztődtem.
Odalett a boldogság,
sivár lett az egész világ,
fordultam egy teljes kört,
de nem követett a Föld:
egyszerre csak megállott,
mert forogni nem tudott,
az egész egy pillanatig tartott,
az öreg Föld nem volt boldog.
Ádventi estén
Fagyos a világ,
Öreg házak dorombolnak,
Mint ó kabalák.
Év vége felé
Elszunnyad a rét,
Magunkon érezhetjük még
Az Isten kezét.
Rakoncátlanul
Röhög az Idő,
Bízik benne, hogy a Múltnak
Egyszer szárnya nő.
Ádventi estén
Hideg Hold ragyog,
Örömódát gyakorolnak
A kerti fagyok.
Téli varázslat
Halkan muzsikál,
Sok mogorva pesszimizmus
Fagy-glédába áll.
Vén sunyi csöndben
Hallgat a sötét,
Reálpolitika vívja
Az ördög pörét.
Felhőcsónak ring az égen,
zúg az ár, a lég jeges,
nyugodt révbe vágyik régen,
védett kikötőt keres.
Szeptember még selymes vatta-
szappanhabba’ járva itt
kékítőbe mártogatta
friss vitorlavásznait.
Szellemkocsmák hű ölében
újbort kínál már az ősz,
füstölög a bú vagy éppen
a szilvalé-páragőz.
Zsíroskenyér-karéj a hold,
amit a domb elfelez,
fent korábban bezár a bolt,
és oly hamar este lesz.
A nap tüze már leégett,
fáznak a lét-panelek,
a szívben lel menedéket
mostanában a meleg.
1663-ban Érsekújvár kapitánya, Forgács Ádám éppen elkeseredett küzdelmet vívott a várat ostromló török túlerővel. A császári főparancsnok, Raimondo Montecuccoli, akinek a bajban lévő vár segítségére kellett volna sietnie, a Csallóközben különféle methódikus hadmozdulatokkal szórakoztatta önmagát, és esténként sohasem felejtette el megcsodálni a térképen tulajdon csodaszép meneteit.