Hogy mi lesz a világunkban,
Háború, vagy
Béke?
Nem Isten, hanem mi vagyunk
Felelősek érte.
Hogy lehet-e majd valaha
Emberibb jövendő,
Szabad akaratunkon áll,
Miénk a teendő...
Megtaláljuk-e vajon a
Jövő útját máris?
Vagy zsarnokságba húz minket
Globál-liberális?
Isten által vagyunk
Itt van
Bennünk
És Felettünk;
De amit nekünk kell tennünk,
Nem teszi helyettünk.
Arany János a magyar nyelv virtuóz ismerője és használója volt. Csípős humorát akkor sokan ismerték, ma már csak feljegyzésekből tudunk róla.
Az 1850-es években a nagykőrösi református gimnázium tanára volt. Tanítványainak zöme sose feledte el.
A félelmek láthatárát
Felhő övezi,
Gyülekeznek jövendő Tél
Előőrsei.
Vén közömbös fagyseregek,
Nyegle viharok,
Várják, hogy a teremtőjük
Majd értük kopog.
Létroppantó katasztrófák
Végtelen sora;
Vagy jönnek, vagy nem is kelnek
Életre soha.
A félelmek láthatárán
Sunyi tél-bohóc,
Pillantására vár számos
Jövő-martalóc
Rettenetes téli napok
Sora toporog,
Rossz, buta, szadista végzet
Foga csikorog.
Sok mogorva virtuális
Légitámadás;
Háborúkról ábrándozik
A vén lópatás.
‘56
Föllázadt egyszerre Buda,
föllázadt testvére Pest:
"A népünknek újra lesz hazája;
magyar lesz végre Budapest!”.
Nem féltek a túlerőtől
vagy attól, hogy jött ezer tank.
A szovjetek bezzeg: vad a tűztől;
Tőlünk úgy megriadtak.
A tízéves iskolások hátán
nem táska, géppuska volt.
És az, hogy akit eltaláltál
hány éves nem számított.
Őrizlek, mint bíborát a hajnal,
mint fény-ragyogást a lenyugvó nap,
mint harmat-gyöngy eső a szivárvány színeit ,
mint hithű imádság a tiszta hangokat..
Őrizlek, mint álmos bükkfa berkek
a tovatűnő nyár ízét, illatát,
mint némaságba burkolt éjfekete égbolt,
szelíden fénylő hajnal csillagát.
Itt vagy velem minden mozdulatban,
minden percben mi múl’ a nap alatt,
kávé illatában, nyáresti csendben,
ha tincseimbe bújnak a napsugarak..
Helytállás a profán létben;
Sosem kolompol az Érdem.
Profán hősök - ünnep-lények;
Hétköznapokban a lényeg.
Lét falára faggyút kentek
A fordított értékrendek.
Helytállás a profán létben;
Félig Földön,
Félig Égben...
KÉTSZÁZHETVENHATODIK RÉSZ
Ezt előre bocsátva nézem tovább Méltató ájuldozásait:
„Túllépve a befeszült küldetés, a zengzetes retorika görcsein, egy érvényes és maradandó, alulstilizált voltában is nagyszabású költői pozícióra találva rá.”
Tipikus esete a kötelező légbőlkapottságnak.
„Túllépve a befeszült küldetés, a zengzetes retorika görcsein, egy érvényes és maradandó, alulstilizált voltában is nagyszabású költői pozícióra találva rá.”
Októberünk vénülőben,
Hull az Idő könnye bőven...
Ködösre hűltek a falak,
Levélszőnyeg a fák alatt.
A Nyár gazos sírja felett
Csörömpölnek a levelek.
Októberünk vénülőben,
Jelenünk meg vén erdőben...
Lekéstük, ó, a buszt egy este régen.
Gyalog tovább! A földes út kihalt…
Tücsök zenélt a fűben őszi dalt,
és leskelődve járt a hold az égen.
Csupán egy esti séta lett az ára,
a buszdolog továbbra nem gyötört,
reméltem, összejön ma tán a flört,
ha kapható a lány romantikára!
A partra ülve összeforrt a szánk,
kezem beszélt, a teste volt a téma.
Ajánlva Ég kegyébe, szórta ránk
kamilla, s menta illatát a széna.
Eszembe jut ma is szerelme néha,
örök pecsétet égetett a láng.
Fújnak a Cohn Bendit-szelek,
A vén hajó remeg,
S a láthatáron trónol -
A Rettenet...
Jogok meg kötelességek
Rossz dogmákká fagynak,
Profán agymenések
Szentelvizet kapnak,
Közönséges erőszaknak
"Jogvédői" vannak...
Európa,
Európa...
Rossz doktrínáid szemétdombra vetnek,
Felsejlenek távoli partjai
Valami abszurd,
Gonosz rettenetnek...
Lám hazajött,
megpihenni
most is, mint régen.
Átölel, s te öleled
a felnőtt kisgyermeked.
Fáradt a mosolya,
kérdésed megbotlik…
Ő se panaszkodik,
csak ledől egy pillanatra.
Átdolgozott napok
sűrű órái
vetnek az álmának ágyat,
s míg a jelen perceivel várat,
kitárja széles szárnyait a múlt:
ahogy ringó karodban
sírása békévé lazult
a szeretet végtelen mezején.
Az egész volt és lesz
itt sűrűsödik, ragyog
ebben a szívverésben;
nem mozdulsz,
Októberi hulló falevél..
Minden Jövő
Előbb
A Múltban
Él.
A vastag, friss avarszőnyeg kopog,
Félénk,
Rossz álmú
Jövő
Nyomorog.
Belepi lábnyomainkat az Ősz;
Emlékeink:
Megannyi
Fürge
Őz...
Októberi hulló falevél...
Az ember sose
Önmagának
Él...
Ha az Idő érne,
Az ember nem félne;
Végzet-szabta történelem
Elkotródna félre.
Ha Jövő kerülne,
Elibénk terülne,
A Múltat is elhívhatnánk
Gyönyörködni benne.
Szelíd jelen lenne,
Tenyerünkből enne,
Betölthetné lelkünket az
Öröklét szerelme.
Hogyan újul meg a Líra?
Mint elvarázsolt kabát?
Esetleg "modern szellemben"
Felszámolja - önmagát?
Nem hiszem...
A Líra nem öngyilkosjelölt
Rímfaragók
Rossz, posztmodern
Disznóölő kése,
A Líra az Emberiség
Örök szívverése...
Álköltészet van
Címért,
Díjakért
A Líra - felelős az Emberért.
Hogyan újul meg a Líra?
Tán doktrínák nyomán?
A jó, engedelmes papír
Fut a nyomda után?
Margit körút..
Corvin köz…
Magyarország…
Idegen hangzású, furcsa nevek
Sorát önti elő a rádió,
Áradnak, mint zabolátlan folyó,
Bennünk egy messzi kis ország vonaglik,
Míg Európa borotválkozik.
Emitt béke, üzlet, hétköznapok,
Demokratikus jólét, nap ragyog,
Felriadva csak hála jár az égnek;
Valahol messze, túl a kerítésen
Sztálin-szobor dől, orosz tankok égnek…
Egy ország Európa közepén,
Ahol a végzet reszketni tanul…
Margit körút..
Corvin köz…