Blogok

Szerelem és líra - CCLXXII.

KÉTSZÁZHETVENKETTEDIK RÉSZ

 

Mert van tovább is.

 

Ha a kánon határozza meg, hogy mi tekinthető az általa lírai műalkotásnak nyilvánított versben értéknek, akkor lényegében nagyon közel került ahhoz, hogy

                                               ↓

Lényegében azt is eldöntheti, hogy voltaképpen mi áll a versben. Azaz: azt lát a versben, amit akar. Nem számít, ha a mű maga az értékelés által állított elemeket nem tartalmazza…

 

Túl az Időn - kis kunyhóban

Túl az időn
Kis kunyhóban,
Isten ráncos öreg mécse ég,
Kékesfeketén ásít az űrbe ott
Az Ég...

Minden idő
Elmúlóban;
Halott-fehér anyag-hóban...
Minden idő elmúlóban...

Messzi Múltban,
Köd-jövőben;
Bölcsőben -
Vagy temetőben...

Túl az Időn
Kis kunyhóban
Borozgat a vén Történelem,
Elszalasztott alkalmakról fecseg
Szüntelen.

Túl az Időn,
Túl a téren,
Túl minden rekedt miérten...
Éjfekete jegenyefa áll,
Törzse alatt
Dúdolgat
A közönyös halál...

Ezeréves mese

Tündérmama szép kislánnyal,
a férjével kis családban
éldegél az erdő mélyén
csendesen.

Azt mesélik, minden réten
varázspálcával kezében,
ha feléd int, megváltozik
életed.

Sétálj arra, és ha kéred,
jóérzést a szívbe éget,
elfelejted ezután a
félelmet.

A boldogság feléd árad,
ha nézed az öreg fákat,
koronájuk közt sok madár
énekel.

Ezeréves már a mese,
a természet szeretete
gyógyír lehet a bánatra,
emberek.

Könnyhullató őszi napon

Könnyhullató őszi napon
Sáros lesz a beton-vadon.

Jövő sarjad remény-magon,
Caplat a vén Idő - vakon.

Fáj az ősz valahol nagyon -
Könnyhullató őszi napon...

Könnyhullató őszi napon,
Könnyhullató őszi napon...

Könnyhullató őszi napon
Jelen kopog az ablakon.

Holt szükségszerűség oson
Virtuális kultúr-nyomon.

Nemhit térdel jövő fagyon;
Könnyhullató őszi napon.

Könnyhullató őszi napon,
Könnyhullató őszi napon...

Könnyhullató őszi napon
Merengünk egy pillanaton.

Koboldorgona

Katáng szirmaiból ruhát varrt az ég,
s hogy meg ne pirítson szeptember heve
– dúl az indián nyár (ez tenderneve) –,
fejünk fölé csipkés ernyőt tart ma még.

Vendége érkezik – tárva otthona –,
a füttyös szél hozott néki hattyúdalt:
piano fuvallat, légi, lassú alt,
lombok közül szól a koboldorgona.

Vagy ökörnyál-hágcsón égre felkúszó
apró pókok ajkán zeng a  búcsúszó?
Szememből néhány csepp harmatot kicsal.

Szívem szemérmesen, csendben szenveleg,
csak szerelmi bánat fáj így, emberek!

Ősz király trónjára lép

Ősz király trónjára lép,
Int a fellegeknek,
A siheder szellőhadak
Széllé cseperednek.

Roppant felhőseregek
Ősz-parancsra várnak,
Emlékét is eláztatják
A néhai Nyárnak.

Hidegen táncol a köd
Friss hajnali égen,
Sárgulnak a falevelek
Lehullani készen.

Ősz király trónjára lép,
Vihognak az árnyak,
A vén Idő megint újra
Parttalanná válhat.

Média méregcumin
Tengődnek a sarjak,
Globális hazugságokról
Kárognak a varjak.

Csendes mese

 
 
Hold világa hintaágy, szép ezüstfonál,
leng az éjbe szőtt mesén, fénye füstopál,
szél hever hanyatt ölén, langy esőnyomon,
nézi, mily csibész a csend, háztetőn oson.
 
Leskelődni majd a tárt ablakon belép,
fosztogatja álmaid foszladó zsebét
ámuló fehér falak közt, amíg matat,
kint az éj ruhája is lopva felhasad.
 
Szép ezüstfonál rezeg, selyme oly hamar
szétszakadt, szökell a szél, dallamot kavar,

Világ-zsarnok hitetlenség

Világ-zsarnok hitetlenség
Hitért könyörög;
Nem az a Szent, ami drága,
Csak, ami
Örök.

Globális irányítással
Nyílik a verem,
Halott pénz szolgálatában
Élet nem terem.

Polkorrekt halandzsa helyett:
Lelkiismeret,
Isten bennünket sohasem
Profitért szeret.

Világ-zsarnok hitetlenség -
Globál-kapanyél,
Ami jó érzéssel lehet,
Azzal visszaél.

Kerek évfordulónkon

Akkor is ilyen nehéz idők jártak,
Mérges hangyabolynak tűnt a világ,
Bajok rohangáltak a piacon,
Operett Mars-istenkék hetvenkedtek,
S a munkanapok sisteregve teltek.

Munka után,
Csak szűk családi körben
Igent mondtunk egy csöndes délutánon...

Sok kört futott azóta az Idő,
Emlékek tükréből ragyog elő
Az egykor félszegen ejtett
Igen.

Igen,
Igen,
Igen...
Rád évtizedek után is:
Igen.

Meghitt, szép, megszentelt kis pillanat,
Amit azóta minden évben újra
Ajándékul nyújt nekünk az Idő...

A lélek törvénye

 Hosszú-széles út
ismeretlen kilométerei
hoznak lázba, nem az,
ami ígéretesen kígyózik
előttem.
Az idő porszemei
vakítanak,
életsétámat megfosztják
a bizonyosság leheletétől.
Átlátszó üvegen sejtetik
velem:hol vagyok,és hova
érkezem.
Zároltak minden lehetőséget,
kimért porció az,
ami nekünk adatik.
Annyi marad:
írt vagy nem írt törvényt
a lélek szab.

Kallódás

Érteni szeretném ezt a világot,
átlátni ködön, fényen, szitán -
ám, mikor Isten az égből kirázott,
(szerintem)
fogta a karját egy-két zsivány.

Mit ér a tiszta, önzetlen teremtés,
a nyíltszívű, fennkölt alkotás,
ha a létrejött mű túl balszerencsés,
gonosz-körmöktől vájt karcolás?

Többen tarthatták lelkem az elején,
(kétkedők is az "atyaságban")
de végül lezajlott a nagy esemény:
az Úr engedett, haza(?)szálltam.

Szerelem és líra - CCLXXI.

KÉTSZÁZHETVENEGYEDIK RÉSZ

 

A válasz a kánon lényegi elemeire világít rá.

 

A kanonizált vers értékelésénél a „kötelező légbőlkapottság” elve érvényesül.

 

A „kötelező légbőlkapottság” elve a művészet intézményi elméletének kiterjesztése a műértelmezés és a műelemzés területére. A kanonizált líra ítészei számára ez teszi lehetővé, hogy korszakalkotó művé magyarázzák akár a legsivárabb amorf halandzsát is.

 

Ki gyújt ma fényt?

 
 
Ki gyújt ma fényt, ha rémes árnyatok
fölétek áll, s kacagja hogy’ vacog
az atyja, az, ki önmagára büszke,
e fantomot mégis világra szülte.
 
A gondolat folyton teremni kész,
amíg forrást merít, hát semmi vész, 
de nézd, mivé lesz, hogyha fél az elme,
vakon szorongsz, a szörnyed láncra verve
 
belőled él, gyarapszik és dagad,
felfalni kész e rémült gnóm-csapat,
parancs után egymást is tőrbe csalják;

Árnyékvilág

Árnyékvilág
 
Sötét az ég, halotti fénnyel
vetülnek rám a képek,
a hold mögötti ajtókon át
árnyékomból kilépek.
Szilánkos tükör a képzelet,
álmom sebembe marja,
szemedből reámhullt végzetet
tündöklésed takarja.
 
Féltem mi belőled itt maradt,
magamba nézve nézlek,
az alaktalan esthomályban
csak fényeidtől fénylek.
Halvány egemből egyre hullnak
az elkószált csillagok,
járatlan utakat tanulnak,

Jeltelen

Jeltelen
 
Szavakból összerakható vagyok,
akár a szirtté vált kövek,
a ki nem mondottak halott
zenéje, bebörtönöz, eltemet.
 
Kifaragtalak egy látomásból,
és beleálmodtam magam,
hamuvá halt lángolásból
lépek, hol minden szónak súlya van,
 
leránt a csendesség aggodalma,
behorpadt szavak szeliden'
rakódnak álmos halomba,
csiszolt kavicsaimat felviszem,
 
hová nem ér fel semmi félelem,

Őszi hegedű

Ősz-futamok halkan járnak,
Hűlt mosolyok kővé válnak.

A Nyarat követve, sután,
Bánat marad a Múlt után.

Bús, fonnyadt, sokszínű ország;
Az Ősz - örök múlandóság.

Ősz-dallamok, tengermélyek,
Kékek a múló emlékek.

Ezüstös Idő-korona
Búval, bánattal kirakva.

Ősszel minden jövő fanyar;
Tudjuk - mégis bizonytalan.

Ősz-hegedű halk zenéje
Készít fel a hosszú télre.

Ősz-futamok halkan járnak,
Remények - Jövőre várnak.

Kihűlt egy csillag

 
Kihűlt egy csillag, úgy kihűlt, 
mint holt szerelmek lágy sora. 
 
Fakult, akár az ócska ripsz, 
s alatta elbújt zongora. 
 
Megvénült, mint avítt mignon 
tetején bő cukrász fondant. 
 
Magányos lett, mint kilátó, 
hogyha rosszkedvű a Mont Blanc. 
 
Hideg lett, mint a jégcsapok 
játszi sarki fény honában, 
 
s lehullt, akár a rossz redőny 
imént a szomszéd szobában.
 

Oldalak