Telt idomok – izzik most a korzó,
bibére hajt sok felajzott porzó.
Beállhatnék én is ott a sorba,
velük kötni magam egy csokorba.
Ám a belső hangom intőn rám szól:
„Édes komám, maradj ki e táncból!
Mért akarnál hódolni az újnak?
Neked ettől különb nótát fújnak!
Sopron utcáin ismerősként járok,
nem itt születtem,most polgára vagyok.
Ide tartozom, de kísér a múltam,
fáj nekem,hogy Tündérkertet elhagytam.
Lapozgatom éltem lapjait,s érzem:
mégsem véletlen, hogy én ide értem.
Fogadtak a város nemes urai:
Eszterházy Miklós és vele Széchenyi.
Liszt Ferenc művész nekem zongorázott,
vele jártam a kerek nagyvilágot.
Most is érzem,hogy szeretnek mindhárman,
és itthon vagyok szép magyar hazámban.
Szól történelmünk kemény muzsikája,
és én táncolok ősi ritmusára.
Tudod, hogy nem adom fel, Istenem...
Fogam szívom,
Csóválom a fejem,
De ameddig csak kell, tartom magam.
Neked kell szólnod,
Hogyha vége van...
Olyan világban élek, ahol éppen
Semmibe szakadnak a távlatok...
Az ész makog,
Tompul az érzelem,
És a fülhallgatós, vén Lucifer
Bébiszitterként őrzi a világot,
Fel ne ébredjen az emberiség...
Férj vagyok és
Apa;
Ma régimódi,
Mint özönvíz előtti kövület,
Amikor már süket, meg
Vak a többség,
És büszkélkedik a gonosztevő...
Bő negyedszázad Szerelem
Él meghitten
Veled, velem.
Egyszer régen,
Nagyon régen,
Egész világ ellenében...
Mindenki lebeszélt róla,
Ha rájuk hallgattunk volna...
Bő negyedszázad Szerelem;
Kellek Neked -
Kellesz nekem.
Kezdődött - első látásra;
Holtig-örök pillantásra.
Azóta közös a Létünk,
Folytatódik - amíg élünk.
Bő negyedszázad Szerelem;
Én Veled,
Te pedig
Velem.
A korhatag nyolcvanasok
Emléke diszkréten ragyog...
Kávés a csészém,
Pipacs a szélén,
Alján még kávém
Gyöngy és az árnyék.
Remek a látvány,
Engem megszánván!
Élvezet vár rám!
Kevés meg nem árt!
Mysty Kata
Kép: internet
Ha egyszer majd végleg elmegyek,
pilláid szárnyain könny rezeg.
Nem hozhat vissza már semmi se,
pogány hit, mágia, szent mise.
Őszi pompa, színezüst,
Még ragyog az Élet,
Átsugárzik még a nyári
Napsugár-igézet.
Gáláns, büszke őszelő,
Déli Napja áldott,
Munkakedvvel pótolja a
Régi ifjúságot.
Szeptemberi kora ősz,
Vad tüzek lohadnak,
Csak a bolond érzi magát
Búsképű lovagnak.
Őszi pompa, színezüst,
Ködfalak lebegnek,
Új Hiteket ad az Ősz a
Régi Szerelemnek.
Múlttá simult már a Nyár
Az emlékezetben,
Ősz zsoldjában ragyog a Nap,
Vén szeme se rebben.
Csípős már a virradat,
Sárgul a fa lombja,
De barnára sül délután
A szeptember combja.
Odalett a Nyár kevély,
Vad lelkesedése,
Bár az Ősz az öregedést
Még nem veszi észrre.
Múlttá simult már a Nyár,
Emlék-fallal födve,
Elvonul a mindig ifjú
Nosztalgia-ködbe.
Hiányodnak szikes földjén
könnycseppekből kővé dermedt
kristályhegyek magasodnak.
Éles szélű bánatszilánk
áttör szívem kemény falán,
sötét sorsom reám vetül.
KÉTSZÁZHETVENEDIK RÉSZ
Hogyan tudnám a verset összefoglalóan jellemezni?
Amikor a kereszténység államvallássá lett, a Kelet-római Birodalom területén olyan óriási templomok épültek, ahol a centrálisan elhelyezkedő középponti, kör alakú szent térhez kereszt alakban négy háromhajós bazilikát csatlakoztattak, így az épület görögkereszt alaprajzú lett.
Képzeljünk el egy ilyen hatalmas templomot.
A földi élet zarándokút csupán,
mikéntje dönti el, mi jön azután.
Az Isteni Szeretet reánk ragyog,
terajtad áll ember, hogy elfogadod.
Lélek szeméről, ha lehull a lepel,
horizonton túl dereng a végtelen.
Fény gyúl a szívben, az értelem nyílik,
a lét nem csak annyi, mi tart a sírig.
Szabad a szellem, tér – idő nem gátja,
Jézus nyomán már, égi kincs sajátja.
Ó mennyi, mennyi ihletett,
együtt megélt szent pillanat
rejtőzködik e rímvetett,
ritmusfoldozott ing alatt!
Sivár a szó elmondanom,
meddig szeretlek, és hogyan,
de mirtuszágba fon dalom,
s veled fonódom boldogan.
Örökifjú Szerelemben,
De vénülő szemmel
Látja Isten keze nyomát
A Földön az ember.
Filozófiai síkon
Göröngyös a pálya,
Elvadult lapos anyagelv
Rossz hepehupája.
Eretnekké válnak bennünk
A szépséges esték,
Mert nem hisszük, hogy az embert
Dolgok teremtették.
Örökifjú Szerelemben,
De vénülő szemmel;
Tudjuk, hogy a Kötelesség
Sohasem ereszt el.
Örökifjú Szerelemben,
De vénülő szemmel
Látja Isten keze nyomát
A Földön az ember.
HATVANKILENCEDIK RÉSZ
Egy holdtalan, sötét augusztusi este
szemem a mennybolton a csodát kereste.
Kerülve a hálót, amit a közöny vet,
fellapoztam én az égi képeskönyvet: