Profántól profán telik,
A Lét: csupa bendő,
Profán szemmel költséges a
Megszentelt Jövendő.
Profán lét törvényeit
Profán lélek rejti,
A világot véletlen, meg
Holt anyag teremti.
Futóhomok a profán,
Holt fa korhadt ága,
Vele jár a hétköznapok
Szikkadt sivársága.
Profántól profán telik,
Elsorvad a Lélek,
Önmagát számolja fel a
Profánban az Élet.
A fejünkön ezer átok,
de orromnál messzebb látok.
És most, csitt, egyem a szátok,
szelíd szómat hallgassátok:
Az ember, jaj, hitvány féreg,
alig szorul bele lélek.
Szemén hályog, szívén kéreg,
mégis vígan éldegélek!
HATVANEGYEDIK RÉSZ
Sokkal később, egy másik alakban találkoztam Farkasasszony egyik leányának dédunokájával, aki őt még személyesen ismerte. Egykori kedvesem rendkívül magas kort ért meg. galambősz hajú, kedves, vidám idős hölgy lett belőle. El nem múló tisztelet övezte. Megnyugvást talált népes családja körében, és a bölcsesség derűjét árasztotta maga körül. Aggódó figyelemmel vigyázott övéire, de sohasem zsarnokoskodott felettük.
Vers az Élet,
A halál meg:
Próza;
A sátán csak a holt anyag
Póza.
Dal,
Zene -
Az Öröklét vetése;
A Ritmus meg
Isten szívverése.
Álom
Tartja a világot
Ébren;
Az anyaghit -
Kujtorog a Létben.
Vers az Élet,
A halál meg:
Próza;
A Költészet
Isten szent bohóca.
Az ember, ha tehetős,
lehet utód, lehet ős!
Hiteles, aki keres?
Vagy boldog, vagy sikeres!
Veszedelmes dolog csak papíron élő doktrínákra hagyatkozni a valóság ellenében...
----
Amikor Poroszország háborúba keveredett Napóleonnal, az elbozakodott porosz tisztikar elképesztően lenézte a franciákat. Nagyképűen fitymálták a francia hadakat, és a napóleoni hadvezetést, és egy csoport krakéler porosz katonatiszt a berlini francia nagykövetség küszöbén köszörülte a kardját.
Fenn a fák lombja zöld,
hű fészket rejteget,
ám a vágy testet ölt,
ha a szem sejt eget.
Röppenj csak, visszavár
szelíd ág, vadvirág,
kismadár, kismadár,
tiéd a nagyvilág!
Kánikula-asszonyság
Lépett a színpadra,
Nyár-Színházban ősidőktől
Ő a primadonna.
Jól sikerült belépő
Pogány tűzben égve;
Izzad már a primadonna
Lelkes közönsége.
Egyedi mutatványa
Természetjog-védett;
Színésznő vetkőzteti a
Színpadról - a népet.
Kánikula-asszonyság,
Tűz-rúzsos a szája,
Hőséget lebeg felettünk
Tűzvörös szoknyája.
Negyven fok meleg tükrében
Önmagát szemléli,
Fölényét télre, esőre
Sohasem cseréli.
Megyek tovább a versben:
„Hazám, kiírtam már magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”
Ez a következő etap. Ez sem váltja meg a világot.
Hajrá Fiúk!
Hajrá Fiúk!
Értetek örömtüzek égnek.
Hajrá Fiúk!
Hajrá Fiúk!
Vége a kishitűségnek!
Azt dalolja újra a hazai szél,
Nem vagyunk rosszabbak senkinél!
Mindenkit tisztelünk,
De hasra nem esünk.
Egész Múltunk, Hagyományunk
A szemünkben ragyog,
Amíg csak magyar szív dobog:
Hajrá Magyarok!
Hajrá, hajrá Magyarország,
Hajrá Magyarok!
Hajrá Fiúk!
Hajrá Fiúk!
Az Isten éltesse a virtust!
Hajrá Fiúk!
Hajrá Fiúk!
Együtt daloljuk a Himnuszt!
Ötvennegyedik nyaram
A tükörbe réved;
Itt zápor, ott kánikula -
Amilyen az Élet...
Ráncosodik az Idő,
Látszik a kor rajta,
Bár munkakedv, lelkesedés
Néha még takarja.
Tán homályos a tükör,
Tán nem elég érett;
Nem mutatja az elszelelt
Ötvenhárom évet.
Ötvennegyedik nyaram
Ring az Idő hátán,
Nincs irigyem, ellenségem,
Legfeljebb a sátán.
Sok fogyasztást, nagy utazást
Nem hozott az Élet,
S anyagi gazdagság nélkül
Ér majd egyszer véget.
Mire a munka,ha értéke nincs?
A dolgozóknak kezén a bilincs,
És értéktelen az elherdált kincs.
Verítékcsöpp csöppen a kapákra,
Mit ér a hitetlenek imája?
Küldjétek a gyereket munkára.
Idejében szokja meg a dolgot,
A munkájából gazdagodni fog,
Minden kaptárból a friss méz csorog.
Figyeljétek a munka értékét!
Cselekvés mozgatja az emberét,
Érdemrend veri a munkás mellét.
Kell hát a munka, mert értéke van.
Lásd meg a hibát a barátodban!
Ne hátráltasd társad a munkában!
Tüzes csikó a nap,
a nyár cifra batár;
kertünk ékes darab,
hat ár csak a határ.
A lét örömgalopp,
s bár gyakran kér kezet
- időt kacagva lop -,
a gond itt élvezet.
HATVANADIK RÉSZ
Pokolian hosszúnak éreztük a várakozást, pedig semmivel sem tarthatott tovább egy félóránál. Hamarosan megpillantottuk a kócos hajjal és álmos szemekkel közeledő, dühödt Nagyasszonyt a három kis harcoslány kíséretében. Még a motyogását is hallani véltük.